B - mint Building 429, Ben Rector, Burlap to Cashmere, Bruno Mars, Ben Barnes

Íme, következzenek a B betűs zenei kincseim.

BUILDING 429 - Where I belong

Ez a dal az utóbbi időben a himnuszom lett. Elmondja, amit sokszor én is érzek - hogy időnként kívülállóként figyelek mindent és válaszokat keresek, amiket ezen a Földön nem fogok megtalálni... Mert nem ide tartozok...

BEN RECTOR - The Beat

Amikor az amerikai utazásra készültem, jó kis zenéket szerettem volna összegyűjteni. A NoiseTrade honlapon (ingyenesen lehet letölteni albumokat - legálisan) találtam rá Ben Rectorra, belehallgattam az első dalba a cd-n és tudtam, hogy együtt fogunk utazni. Nem bántam meg, hogy magammal vittem, mert ettől a daltól mindig kedvem támad táncra perdülni :)

BURLAP TO CASHMERE - Eileen's Song

Komoly fejtörést okozott, melyik dalt linkeljem be tőlük. Legszívesebben mindkét albumukat elejétől végéig posztolnám.

De egyet kellett választanom és azért az Eileen's Songra esett a választásom, mert amikor először hallottam az első albumát ennek a tehetséges, egyedi, őrült bandának, akkor ezzel a dallal rezdültem együtt. Pont egy visszafogottabb szerzemény, ha van időtök, hallgassatok bele más dalaikba (Basic Instructions, Anybody Out There, Orchestrated Love Song, Closer To The Edge, stb.), nem fogjátok megbánni! :)

BRUNO MARS - Grenade

Nem vagyok (és nem is leszek) Bruno Mars rajongó, tény, hogy nagyon tehetséges a fiú, csak a dalszövegeivel nem tudok azonosulni. A Grenade c. slágert nem az eredeti verzióban hallottam először, hanem az alább láthatóban-hallhatóban és konkrétan leesett az állam. A harmóniáktól, Bruno Mars hangjától (ahogy sííííííííír), a vokalistáktól, az egész felállástól. Szerintem hibátlan.

BEN BARNES

Ő a kakukktojás itt :) Miért? Mert Ben Barnes-t elsősorban színészként ismerik, bár több interjúban felemlegetik, hogy valamelyik Eurovíziós Dalfesztiválra Anglia egy fiúcsapatot akart delegálni, amiben ő is énekelt (nem kerültek be). Ben Barnes-t ismerhetjük Caspian hercegként a Narnia 2-3. részéből, Dorian Grayként a Dorian Gray arcképéből, én örülök, hogy láthattam már különféle filmekben, ahol nemcsak a (véleményem szerint) tökéletes arcvonásaira volt szükség, hanem a színészi képességeire is. Nézzétek el, elfogult vagyok :) Csak reménykedek, hogy a szíve inkább olyan, mint Caspian hercegé és nem mint Dorian Gray-é... 

Szóval először az Easy Virtue című filmben hallottam őt dalra fakadni - lágy, swinges dallamokat énekelt, aztán a Killing Bono című őrült angol-ír komédiában rockot nyomott. Nem is hittem el, hogy az ő száján jön ki az a hang. Pedig de.

És hogy melyik áll neki jobban? Mai napig nem tudom eldönteni...

Évforduló

Hihetetlen számomra, hogy eltelt egy teljes év azóta, amióta először tettem be a lábam a Tatabányai Gyülekezet ajtaján. Olyan, mintha pár hete történt volna, hogy fontolgattam az ötletet - esetleg kilátogatok.

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, ami sokmindent megváltoztatott az életemben.

Emlékszem Zsuzsa mamára, aki már akkor is - ismeretlenül - nagy öleléssel fogadott, emlékszem a hajléktalanokra, akik kíváncsian és szeretetre éhezve jöttek szépen sorban a nekik rendezett alkalomra. Nem tudom elfelejteni Jani szavait hozzájuk vagy azt, ahogy láttam, Matt milyen szeretettel fordul az emberek felé. Richyvel a divatról és a lelki ajándékokról beszélgettünk, Melinda pedig a közös ebéd után odajött hozzám és megkérdezte, hogy éreztem magam.

Valószínűleg csak annyit mondtam, hogy nagyon jól, mert képtelen voltam szavakba foglalni, amit éreztem.

Hogy hazaértem. 

A vonaton hazafelé pityeregtem, mert a szeretet olyan átütően fogott körbe, hogy csak könnycseppek formájában tudtam az örömömnek és a vágyódásomnak néma hangot adni. 

Tudtam, hogy oda tartozok. 

Isten egy izgalmas és csodás utazásra hívott akkor. Egy év alatt rengeteg dolog történt. Változások a gyüli életében - pásztorváltás, két hét múlva költözünk (juhhúúú) - és változások az én életemben is. 

De Tatabánya maradt. És maradni is fog, amíg Isten nem hív el máshova.

A mai délelőtt hálától és örömtől teli szívvel csendesen ünnepeltem. 

Isten útjai kiszámíthatatlanok, soha nem gondoltam volna azt, hogy én egy vidéki kis családias gyülekezetbe fogok járni. De én csak megyek, amerre vezet. Vasárnaponként továbbra is Tatabánya felé.... :)

A - mint Adam, Addison Road, The Afters, Alvaro Lopez

Hetekkel ezelőtt megszületett a fejemben a terv, hogy új sorozatot indítok. Ha valaki ismer, az tudja, mennyire szeretem a listákat. Szeretek mindent kategóriákba szedni, besorolni - legyen szó ételről, italról, zenéről, könyvről (sajnos időnként az emberekkel kapcsolatban is hajlamos vagyok a kategorizálás hibájába esni).

Mivel zenei ízlésem Istennek hála, elég színes, gondoltam, ABC sorrendben megosztok párat a kedvenceim közül. Lesznek dalok, amik már régóta velem vannak és lesznek, amelyek újoncként léptek a színre.

Nem is habozok tovább, elkezdem a sort.

ADAM LAMBERT - Whataya Want From Me

Ezt a dalt sokan ismerik, a rádiók egy időben agyonjátszották. Nem tehetek róla, én nem tudom megunni, egyrészt mert ennek a fiúnak a hangja minden egyes alkalommal ámulatba ejt, másrészt olyan szenvedély szorult ebbe a három és fél percbe, ami engem mindig kiüt. A dal szövegére pedig érdemes odafigyelni... meggyőz, könyörög, szíve-lelke benne van. És ez a változat nálam a kedvenc.

ADDISON ROAD - What Do I Know Of Holy

Na, ez egy olyan dal, amitől mindig libabőrözök, könny gyűlik a szemembe és térdre rogyok. Az énekes lány hihetetlenül bájos és természetes, biztos ez is hozzátesz a zene és szöveg tökéletes egységéhez...

THE AFTERS - Light Up The Sky

Ő is új kedvenc. Pár hónapja zártam a szívembe, különösebb magyarázatot szerintem nem is igényel, magáért beszél ;) Csak annyi, hogy igenis, Isten időnként bevilágítja az eget, hogy megmutassa, velünk van, NEM VAGYUNK EGYEDÜL! (én már párszor megtapasztalhattam ezt :))

ALVARO LOPEZ & RESQ BAND - Necesito Amarte

Alvaro Lopez latin-amerikai zenész-énekes, olyan zenét játszik, amitől az ember szíve (és lába is) táncra perdül. Ha választhatnék, ilyen dalokat énekelnék. Vagy legalább vokáloznék :P

To be continued....

Pár héttel később jutott eszembe még egy nagyszerű A betűvel kezdődő zenekar I betűvel kezdődő dala :) A banda az Anberlin, a dal pedig az Inevitable. Azt hiszem, az egyik legromantikusabb mondat, amit dalban megírtak ez: I wanna be your last first kiss... :)

Az álmok útján

Majdnem egy évvel ezelőtt történt. Legjobb barátnőim egyikének az esküvői előkészületei folytak. Csak az hajtott, hogy örömet okozzak neki és férjének, azonban az öröm bumerángként tért vissza hozzám és úgy eltalált, hogy napokig csak pihegtem utána. Ennyi bajom legyen. :) De hogy érthető legyek.

Az öröm okozója a zenélés addig számomra ismeretlen formája volt. Két dalt énekeltem kivételes és tehetséges zenészek gyűrűjében, két olyan dalt, amitől a szívemben, lelkemben addig nyugalomban lévő húrok pendültek meg és keltek önálló életre. Gyerekkorom óta színpadon állok. Anyukámékkal énekeltem, kórusban, együttesben. Voltam töltőhang és voltam szólista. Kivételes ajándékokat kaptam - énekelhettem a Jars of Clay előzenekaraként Dobner Illés barátommal, állhattam a Művészetek Palotájának nagyszínpadán teltház előtt, bejárhattam az országot a Magyar Continentals Singers-szel, lassan 10 éve a Golgota Keresztény Gyülekezetben használhatom a tehetséget, amit Istentől kaptam. De az a tavaly novemberi 10 perc mégis teljesen elütött mindattól, amit addig tapasztaltam. Azt hiszem, akkor először fikarcnyi kétely sem volt bennem, hogy ez az én utam, sőt. Elemi erővel tört rám a vágy, hogy mindig ezt az utat járjam és csak ezt az utat. Hogy énekelhessek egy csapat élén, akár teljes időben... Ettől az új (és számomra meglepően erőteljes) kívánságtól megijedtem. Meg is rendültem, szomorkodtam, amikor nem folytatódott a közös zenélés. Mert amikor nálam egy ajtó bezáródik, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy több ajtó nem is létezik. A fenti vágyat - a be nem teljesülés miatt - lenyomtam és elrejtettem. Időről-időre feltört, de kemény voltam és újra lenyomtam. Mert semmit nem akarok kikaparni magamnak. Ha Isten megajándékoz lehetőségekkel, azokat tárt karokkal akarom fogadni, de én nem akarok keresni, nyomulni, kapaszkodni. Bármennyire is így működik a világ. 

Az utóbbi pár hónapban úgy éreztem, kátyúba kerültem az énekléssel kapcsolatban. Semmilyen lehetőség nem adódott, sőt, ami már megvolt, az is eltűnt. Ez fájt és értetlenül kérdeztem Istent, hogy ez most mit akar jelenteni? Úgy éreztem, elfeledkeztek rólam és nincs szükség rám. Pár héttel ezelőtt pont egy ilyen sírás közben a szívemben egy hangot hallottam: 'Sokkal többet tartogatok a számodra.' Tessék? Mi az, hogy többet? Milyen többet? Mikor? Mit tegyek? Ilyen és ehhez hasonló kérdések szakadtak fel belőlem, de éreztem, az a halk hang nem az álmaim kivetítése, hanem Isten hangja volt. 

Két héttel ezelőtt egy "véletlen" folytán találkoztam egy ismerősömmel, aki abban az énekstúdióban tanár, ahol az általam nagyra tartott speech level singing technikát tanítják. Kb. fél éve tervezem, hogy írok neki levelet és megkérdezem a feltételeket, de persze folyamatosan halasztottam. Most ott volt a lehetőség, nagy levegőt vettem és kifaggattam. Az események pedig felgyorsultak. (Email váltások, Istentől bátorítások (pl. ez), barátok biztatása mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy kicsi, de biztos lépéseket megtegyek.) Tegnap elküldtem a jelentkezéshez szükséges felvételt és még tegnap este megkaptam az emailt, hogy holnap várnak felvételire.

Nem azon izgulok, hogy felvesznek-e, hanem azon, hogy valami új kezdődik el. Isten látja és kezében tartja az álmaimat. Időről-időre azonban nagy levegőt kell vennem és ki kell lépnem hitben. Látszólag számomra ez új út, de úgy érzékelem, inkább csak a már megkezdett utazás folytatása. Hogy milyen ajtók fognak megnyílni? Nem tudom. Nem szeretnék sztár lenni, csak adni szeretnék. Hogy az, ami nekem örömet okoz, az másokat is megindítson - ne azért, hogy engem dicsérjenek, hanem azért, hogy azt dicsérjék, Akiről a dal fakad az ajkamon.

Tudom, hogy a tanulás nemcsak a hangszalagjaimra, hanem a szívemre is nagy hatással lesz. Alig várom, hogy ez a folyamat elinduljon! 

Amikor el kellett döntenem, hogy milyen dalt küldjek jelentkezésként, csak egyre tudtam gondolni. Eddigi életem egyik legnagyobb megtiszteltetése, hogy a dal felét én énekelhettem felvételre. Nemcsak azért, mert gyönyörű, hanem azért, mert minden egyes szó, levegővétel, hangjegy benne a szívem legmélyén zakatoló imát fogalmazza meg. Jó volt újra meghallgatni és emlékezni. Hogy miért éneklek és mi a célom. 

És ismét jó kis emlékeztetőt kaptam, hogy Isten valóra váltja az álmokat. De az időzítés nem a mi kezünkben van. És ez így van jól.

Az elengedés művészete

Mindenki életében vannak visszatérő témák, kihívások. Leckék, amiket egész életünkben - vagy ha úgy tetszik, újra meg újra - tanulnunk kell.

Nekem az egyik ilyen 'bumeráng' az elengedés témája.

Természetemnél fogva drama queen tudok lenni, görcsölök, erőlködök az életem különböző területein. Legtöbbször ezek belső folyamatok, de attól még, hogy nem látszanak, léteznek...

Sokat gondolkoztam már azon, hogy vajon miért ragaszkodok annyira dolgokhoz - megfoghatókhoz és megfoghatatlanokhoz. Miért kapaszkodok abba, hogy hol lakok, milyenek a kapcsolataim, mi a munkám, mit csinálok a szabadidőmben? Miért igénylem azt, hogy a magányom, a fájdalmaim, a félelmeim, az aggodalmaim a mindennapi barátaim legyenek? Miért határozzák meg a fentiek azt, hogy ki vagyok? Persze, ezekből tevődök össze. De ha valaki a szívembe lát, akkor nem egy garzonban lakó, egyedülálló titkárnőt fog látni, akinek a lételeme az éneklés. Legalábbis remélem, hogy nem ezt látják. :) 

Rájöttem, hogy azért ragaszkodok a külső és belső körülményeimhez, mert ezek azt a hamis érzetet adják, hogy kontrollálni tudom az életemet. Döntéseket hozhatok - és hozok is, de amikor Krisztus követőjévé szegődtem, lemondtam az életem irányításáról. Nehéz volt? Csöppet sem, örömmel tettem és soha nem bántam meg. De Isten gyermekének nem szabad elfelejtenie azt, hogy MINDEN az Ő fennhatósága alatt történik - és nem történik :)

Az életemnek ismét olyan szakaszába érkeztem, ahol el kell engednem. Mit is?

- az álmaimat és a vágyaimat,

- embereket,

- körülményeket,

- félelmeket,

- sebeket,

- a jövőt.

Nem azért kell odaadnom ezeket, hogy visszakapjam őket. Hanem azért, mert én úgysem tudok velük mit kezdeni...

Az elengedés, bármilyen egyszerűnek is tűnik, számomra nehéz lépés - pontosan azért, mert kiengedem a kezemből az irányítást. De általában egy lépés csak, egy pillanat és utána nyugalom talál rám.

Mi az alapja ennek az egy lépésnek? Nekem két dolog:

"Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR - békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek." Jeremiás 29: 11

"Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál..." Rómaiakhoz írt levél 8:28

Vagyis: bármi történik és NEM történik az életemben, az Isten engedélyével van. Egyik kedvenc tanítóm szokta mondani, hogy semmi nem történik úgy az életben, hogy az ne menne át először Isten szűrőjén. Felvet ez pár kérdést, nyilván. De nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy ha elhiszem a fenti ígéreteket, ha bízok Istenben, akkor nem kell félnem attól, hogy a saját (lepkefingnyi) erőm mire lesz elég. Nem kell görcsölnöm, hogy mi fog érni, nem kell aggódnom, hogy vénkisasszonyként élem le az életem, vagy hogy énekelhetek-e amolyan profiként. Ezen a ponton már bizonyos szempontból minden mindegy, mert minden rendben van.

Nem az én gondolkodásom szerint, hanem az Ő akarata szerint. 

Csak ezt az egy lépést kell megtennem, utána pedig hátradőlhetek azzal a szent nyugalommal, hogy Isten nagyobb mindennél és kezében tartja az én pici életemet.

El. Kell. Engednem.

És íme a tökéletes dal ehhez a témához :)

Megy a gőzös...

Kismillió dolog van, ami miatt szeretek Tatabányára járni. Szeretem magát az utazást is, mert kisgyerekként bámészkodhatok, leshetem az őzikéket, a nyulakat és egyéb állatfajtákat a vonatból (éljenek a Siemens szerelvények).

Készülhetek lelkileg és fizikailag is az istentiszteletre, elmélkedhetek az élet nagy dolgain.

Tegnap reggel pedig ismét ámulatba eshettem. Az őzikék ez alkalommal nem jöttek, viszont jött valami, ami lélegzetelállító volt (nem szó szerint természetesen :)).

Íme:

A már őszies tájban egy nagy területen a nap fénye ragyogott, a dombok fölött egy sávban fekete felhők gyűltek össze és dühösen haladtak, mintha pusztítani akarnának. Felettük viszont a kék égbolt ragyogott dicsőségesen.
Úgy éreztem magam, mintha a Jelenések könyvébe csöppentem volna....

Gyönyörű látvány volt, félelmetes és felemelő egyszerre. És mit olvastam épp akkor? 'Az egek hirdetik Isten dicsőségét...' Szó szerint. :)

Nektarinos banánkenyér

Hát a névből már az egyikkel is jól lehet lakni. A kettő kombinációja, plusz még egy-két hozzávaló garantált kulináris élmény :)

Tatabányán ismét én voltam a sütifelelős pár hete és szerettem volna valami újat sütni. A brownies-t és a zabpelyhes kekszet a végtelenségig lehet kombinálni, de ez alkalommal saját magamat is kihívás elé akartam állítani. 

Egyik kedves barátnőm ajánlotta a receptet, bár az eredetiben mangó van. Mivel a mangó elég drága, úgy gondoltam, a nektarin tökéletes helyettesítő lesz. És nem is tévedtem.

Hozzávalók:

- 3 közepes, vagy 2 nagy banán (minél érettebb, annál jobb)

- kb. 0,2 dl olaj

- 10 dkg ccukor

- 24 dkg liszt

- 1 teáskanál szódabikarbóna

- 1 teáskanál őrölt fahéj

- 1/2 teáskanál őrölt gyömbér

- 1/2 teáskanál só

- 2 nagy nektarin

(1 zacskó vaníliás cukor, vagy 2 teáskanál vanília kivonat)

Begyújtottam a sütőt első lépésként és ezután láttam hozzá az alap kikeveréséhez: (mivel gázsütőm van, a legnagyobb lángra állítottam, az eredeti recept alapján 195 C-on kell sütni)

Egy nagy tálban a banánokat villával szétpasszíroztam annyira, hogy a lehető legkrémesebb legyen. Ehhez hozzáadtam a cukrot, az olajat, a vaníliás cukrot, majd egy fakanállal összekevertem, míg jól elvegyültek egymással az elemek. Ehhez az egyveleghez öntöttem a lisztet, szódabikarbónát, fahéjat, gyömbért, sót.

Ezután már csak egy dolog hiányzott - a nektarin. Ezt már korábban kis kockákra felvágtam és így adtam a már kész masszához. Jól elkevertem, de óvatosan, hogy a nektarin-darabkák ne törjenek szét.

Kenyérformát kiolajoztam, kiliszteztem és szépen beleegyengettem a süti alapanyagát. Betoltam a sütőbe és kb. 45 percig sütöttem (itt is a gyufabeszúrós módszert használtam - ha már nem ragad rá a gyufára semmi a masszából, akkor jó). 

Kivettem és 20 percig még a formában hagytam, hogy hűljön. 

Aztán kiborítottam a vágódeszkára, a talpára állítottam és hagytam, hogy ott hűljön ki teljesen. (Ha az ember lánya idő előtt kezdi el felvágni, akkor szétesik...)

Miután kihűlt, felvágtam és megkóstoltam. Nagyon finom és egészséges süti!

Újra itthon

Három hete érkeztem haza és azt hiszem, ez a három hét kellett ahhoz, hogy nemcsak fizikailag, de lelkileg is landoljak. A mai délelőtt volt a pecsét erre. Miért is? Mert Tatabányán jártam...

Olyan mintha hónapokkal ezelőtt lettem volna utoljára istentiszteleten, pedig nem is. A mai délelőtt mégis különlegesebb lett számomra. Elárulom, nem azért, mert valami különleges dolog történt. Az én hozzáállásom volt más.

Pár hete egy általam mélyen tisztelt ember egy jól irányzott pofont adott - átvitt értelemben. Látta és érezte rajtam a bizonytalanságot és a hitetlenséget és leszidott. Leszidott, mert nem hittem el, hogy annyira nagyon fontos lenne a jelenlétem Tatabányán. Nekem fontos, hogy ott vagyok, mert kapok és mert adhatok, de másnak miért lenne fontos? Igen, ez tipikusan az én gondolkodásom...

Ahogy ma reggel a vonat begördült Alsógallára, a fentiek jártak az eszemben. És úgy döntöttem, nyitott szívvel lépek be a gyülekezeti terembe. Az alkalom előtt, alatt és után is úgy éreztem, mintha Isten ölelt volna át és azt suttogta volna a fülembe: 'Csak engedd, hogy ezek által az emberek által szeresselek és hadd szeressem őket rajtad keresztül.' 

Ugyanaz az érzés kapott el, mint amikor először látogattam el a tatabányai Golgotába - itthon vagyok.

Tatabányán soha nem ugyanúgy mennek a dolgok - folyamatos változás van. Szeretem ezt a fajta változást. Nem hagyja, hogy belesüppedjünk a megszokásba.

Szeretem, hogy a vezetőségben egység van. Szeretem, hogy bátorítjuk és építjük egymást. Szeretem, hogy imádkozni tudunk egymásért. Szeretem, hogy Isten Igéje van a középpontban. Szeretem, hogy kihívások elé vagyok állítva. 

És azt is szeretem, hogy szerethetek és hogy szeretnek. Csak így, ahogy vagyok.

Hazaértem.

Egyetlen közös pillanat

A szombati hírekben értesültem a balesetről. Mivel anyukámmal beszélgettünk, csak azt nem hallottuk meg, hogy ki is volt az illető, akit a baleset ért.

Drága jó apukám délután mondta, hogy egy fiatal színész biciklivel ment, amikor a villamos elütötte. A szívem összeszorult, amikor megkérdeztem, hogy melyik színházban játszott. Az Új Színházban. Megdermedtem, de azonnal megnéztem a netes híreket, közben magamban folyamatosan azt kértem Istentől, hogy adja, hogy ne ő legyen az... De tudtam, hogy ő az. Egy interjút láttam vele pár hónapja, amelyben a biciklizés iránti szenvedélyéről beszélt. 

Nem is tudom, miért sokkolt a hír. Nem azért, mert híres volt - mivel nem is volt túlságosan híres. Én láthattam kétszer színpadon. Karizmatikus és szenvedélyes ember lehetett, aki akkor is magára vonta a figyelmet, amikor éppen semmi szövege nem volt. Tehetséges színész volt.

Huszár Zsoltnak hívták. 39 évig élt ezen a Földön. 

A halála megdöbbentett, mert volt vele egyetlen privát pillanatom.

Nem úgy találkoztunk, mint színész és műkedvelő. Hanem mint férfi és nő.

Célirányosan haladtam az Andrássy úton, Ő pedig célirányosan haladt a színház bejárata felé. Útjaink keresztezték egymást. Egymásra néztünk, persze, felismertem, hiszen előtte pár héttel láttam a Szentivánéji álom egyik főszerepében.

Ő a Nőre nézett, én pedig a Férfire. Nem volt ebben semmi tolakodó, vagy illetlen, nem éreztem közönségesnek, sem felsőbbrendűnek a pillantását. Egyetlen pillanatig tartott az egész, mindketten folytattuk utunkat.

Én mosolyogva, mert ez az egyetlen pillanat önbizalmat adott (és reméltem, hogy nem valami fura dolog miatt tüntetett ki a tekintetével :D)...

Így él az emlékeimben. Most, hogy már nincs itt, hálás vagyok, hogy volt egy közös pillanatunk.

Huszár Zsolt tragédiája rádöbbentett, hogy nem szabad alábecsülnünk egyetlen pillanatot sem - nem tudhatjuk, hol, mikor és hogyan van az életünk hatással mások életére....

Legyünk éberek és őrizzük meg ezeket az egyedülálló pillanatokat!

Utózönge

Bár szanaszét vagyok, fél liter kávét megittam ma az ébren- és életbenmaradás érdekében, de már másfél hete tervezem ezt a bejegyzést. 

Írtam én Amerikából, de nem írtam Amerikáról. Még sok-sok idő fog eltelni, mire feldolgozom mindazt, ami odakint történt velem, de nagyjából a fejemben összeállt egy kép az országról, melyet sokan az Álmok Megvalósulásának Földjének tartanak.

Először is. Bármit láttam, bármit hallottam, bármilyen hatás ért, semmi, ismétlem SEMMI nem ér fel azzal az áldással, amit Katától, Andrewtól, Shelltől és Kipitől kaptam (mert engem a kutyák által is megáldott az Isten :)). A barátnőmmel közös kocsikázások, folyamatos csacsogás, nevetések, főzések, vásárlások a lelkemnek egy olyan ajtaját nyitották meg, amik zárva voltak - vagy legalábbis csak résnyire nyitottam ki őket. El tudom én engedni magam, de itthon mindig volt valami, ami megakadályozott a teljes kibontakozásban. Amerikában gondtalan voltam. Igen, a félelmeim ott is előjöttek, de mégis a szabadság édes ízét ízlelhettem meg a szeretet, elfogadás által. Ha nem látok semmit Amerikából, akkor is messzemenőkig boldogan és elégedetten térhettem volna haza. 

De Isten valami nagyot készített nekem.

Vártam, hogy a más kultúra, a sajátomtól különböző életvitel olyan hatással legyen rám, hogy ne akarjak hazajönni. De úgy érzem, igazán jó, hogy láthattam Amerika másik arcát is. Hogyan?

Hát úgy, hogy minden nap átmentünk Cahokián. :) Cahokia egy többségében feketék által lakott község. Ilyet az ember csak a filmekben lát - a fekete fiatalok kint állnak, ülnek a ház előtt. Minden nap azon gondolkoztam, hogy ilyen közösségekből vajon hány embernek sikerült már kitörnie. Azt hiszem, ők vannak kevesebben. Én szerettem átmenni Cahokián. Jó emlékeztető volt...

Amit biztosan hazahoznék Amerikából, az az emberek hozzáállása lenne. Van egy sztereotípiánk, hogy mivel az amerikaiak mindig mosolyognak, felszínesek. 'Kit érdekel, hogy megkérdezi, hogy vagyok, úgysem érdekli' - mondjuk mi. Két hét alatt engem átformált az, hogy minden egyes nap, bárhová mentünk be, megkérdezték tőlem, hogy milyen napom van. Nem kellett elmondani az életem történetét, de jól esett egy-egy mosolyt váltani idegen emberekkel és azt mondani, hogy 'Köszi, minden rendben'. Volt, hogy Katának aggódva mondtam, hogy rámmosolygott egy férfi. Ő nevetett és azt mondta: 'Persze, Kincsem, mert itt ez a szokás.' Jaaaaaa. Na, ez jó szokás. Gyakorolni akarom. Itthon. Szeretném, ha az én mosolyom, egy-egy szavam, a magyar embert kicsit feloldaná a borúlátás, a depresszió, az önsajnálat alól. Mert a problémák megoldása szerintem hozzáállás kérdése. Nem fogom én megváltani a világot (Istennek hála - szó szerint - ez az ügy már rendezve van :)), de hiszem, hogy az én kicsi lépéseim hatással lehetnek emberek életére, akiknek az élete majd másokéra lesz hatással, stb. stb. stb.

Kedves amerikaiakkal találkoztam. Naná, hogy nem kerültem senkivel közelebbi kapcsolatba, de kíváncsiak voltak rám és én is kíváncsi voltam rájuk. Attól még, hogy valakit nem engedünk be a belső körünkbe, lehetünk kedvesek és figyelmesek, nem?

Ami még megdöbbentő volt nekem, az a kereszténység. Tudom, tudom. Ott teljesen más. Vannak olyan közösségek, ahol az üzenetet felvizezik, de nem tehetek róla, a szívem teljesen ellágyult, amikor egy cipőboltban (!!!!) keresztény rádiócsatorna szólt. Miközben Kata cipőt próbált, én énekeltem Jeremy Camp-el. 

Nekem igenis üzenetet hordozott a nagy plakát, amire az volt írva, hogy 'Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm...' (23. Zsoltár) Lehet, miattam rakták csak ki, hogy egy intenzív és érzelmes este végén, meglássam és a lelkem megnyugodjon....

A kintlétemet Isten áldásai kísérték nap mint nap. Ott volt a barátságunkban, ott volt a kolibrik táncában, a kis saját csendes időmben, a nevetéseinkben, az emberek kedvességében. Sőt, Cahokiában is ott volt. 

Kérdezték tőlem, hogy kiköltöznék-e... 14 évvel ezelőtt azt mondtam Istennek, hogy ahová vezet, én oda megyek. Most itt kell lennem, itt van a helyem. De ha azt mondja, hogy 'Induláááás', akkor nem akarok habozni. Igen, biztosan szívesen laknék Amerikában, de egyelőre ez nem kérdés :)

Eddigi életem legszebb nyaralásán vagyok túl. És most jó itthon.

Csak jó lenne, ha kis hazánkban a boltok polcán meg lehetne találni a bagel-t, meg a mogyoróvajkrémes csokit :)

Closer...

Aki ismer, tudja, hányszor mondom, hogy az álmok valóra válnak. Csak legtöbbször valamiért ezt a saját életemre nézve nem hiszem el. Pedig az álmok tényleg valóra válnak. Nem mindegyik (hála érte Istennek), de az elmúlt években, sőt, az elmúlt egy hónapban olyan események történtek az életemben, ami miatt magamnak is ismétlem: az álmok valóra válnak. 

Aki ismer, tudja, hogy Josh Groban zenéje mekkora hatással volt és van az életemre. Köszönhetek neki Isten-élményeket, az egyik legközelebbi barátnőmet, sok-sok nevetést és fájdalmas perceket is (a dalai már sok szomorúságot segítettek kiadni magamból könnyek formájában).

Wiener Konzert Haus

 

Tegnap ismét láthattam őt színpadon Bécsben, a Wiener Konzert Hausban, ami egy gyönyörű és az alkalomhoz tökéletesen illő helyszínnek bizonyult. Nem írok beszámolót, mert aki ott volt, átélte, aki nem volt ott, az nem is értheti teljesen, mi is történt... Mindenesetre annyit muszáj elmondanom, hogy a kedvenc dalaimon, a rengeteg viccen, a megható pillanatokon kívül mi volt az a két momentum, amit soha nem akarok elfelejteni:

Az első a Zenekar. Legszívesebben csupa nagybetűvel írnám, megérdemelnék. Egy cselló, három hegedű, két harsona, két trombita, két ütős szekció, egy zongora (időnként tangóharmónika), egy basszusgitár és egy szólógitár (akusztikus és elektromos). Ilyen zenei tehetségeknél a zenei összhangot szerintem könnyű összehozni - tehetségesek, látszik, hogy szívből zenélnek. Viszont van valami, amit nem lehet tanítani. Ez pedig a szívek és az egyéniségek tökéletes összjátéka. Együtt mozogtak, együtt rezdültek és az énekes nem az ünnepelt sztár volt, hanem egy közülük, aki meghajolt a többiek tehetsége előtt és látszott, a szíve azonos ritmusban dobban a többiekével. A családjával. 

Ebből az emberi-szakmai harmóniából olyan szimfónia jött létre, ami engem időnként eufóriával töltött el - kedvem lett volna felpattanni és táncra perdülni egy-két dalnál. De csak a székemben ülve mozogtam és a szememmel, a fülemmel szívtam magamba a csodát. 

Mert szerintem így van értelme a közös zenélésnek. Szeretetben, tiszteletben, természetességben, alázatban és őrültségben. Mert senkit nem kellett félteni a zenészek közül sem, ha 'ereszd el a hajam' volt a levegőben :)

A második momentum maga Josh Groban. Harmadszorra bűvölt el az alázatával, a humorával és a természetes egyéniségével. (A hangja külön bejegyzést érne meg, de szerintem mindenki járjon utána, hogy mit helyezett Isten ebbe a fiúba.) Tudja kezelni az embereket, feszegeti a határokat, egy-egy romantikus, fájdalmas dal után hirtelen váltással olyan poént süt el, hogy nem marad kétség: ő nem isten, nem angyal, hanem pont olyan, mint Te vagy én. 

Az első koncertem után gyáva voltam megvárni, gondoltam, ugyan mi esélyem lehet nekem Vele találkozni? Tavaly novemberben Kriszti barátnőmmel egymásba kapaszkodva vártuk őt, de mások rámenősebbek, erőszakosabbak voltak, így nekem csak a feje búbját sikerült elkapnom. 

Tegnap mondták a magyar rajongók, hogy ha lehet, akkor megvárjuk. Bennem ismét felmerült a kérdés, hogy mennyi esély van már arra, hogy szemtől szemben álljak Vele? Isten pedig ismét bebizonyította, hogy bár az én hitem kicsi, Ő nagy. Minden tiszteletem a testőré és a biztonsági személyzeté, akik tökéletes munkát végeztek. Kedvesen, de határozottan kiosztották az instrukciókat és megígérték, hogy mindenki kap autogramot, de működjünk együtt. Örök hálám a rajongóké, akik hallgattak a szép szóra és együttműködtek. Aki elöl állt, az kapott először aláírást, aztán ők jöttek hátra és a többiek mehettek előre. Azt hittem, Josh mindenkinek csak aláfirkantja, amit kell, nem néz fel, csak teszi a 'dolgát'. És itt kivívta a még mélyebb tiszteletemet. Mindenkihez volt egy szava, megnézte, hogy kinek írja alá a jegyét, a műsorfüzetét, cd-jét, egyebet. Ennek már csak akkor lettem a tudatában, amikor rámkerült a sor. 

Ott álltam előtte, én Maros Eszter Nagykanizsáról, Ő rámnézett, mondtam neki, hogy 'Köszönöm' - mert csak ennyit tudtam kinyögni, Ő pedig mondta, hogy 'Én köszönöm', rámmosolygott és ment tovább.

A homályos, de überkedves Josh Groban személyesen :)

Tudom, tudom, kicsit túlzásnak tűnik ez az egész, de kb. 5 másodpercet Ő rámszánt. Talán már nem is tudja, hogy létezem, de ott és akkor tudatában volt a létezésemnek, és az a pillanat a miénk volt. Josh Grobané és az enyém.

Nem lettem szerelmes, nem folytam szét, egy dolgot éreztem: hálát. És most is ezt érzem. Nincs szomorúság, nincs depi, a tegnapi este engem feltöltött és remélem, hogy egy ilyen élmény után most már én magam is elhiszem, hogy igenis, az álmok tényleg valóra válnak. :)

Fényképek

Az első napokból feltöltöttem képeket a picasaweb albumomba, de az album nem nyilvános.

Ha szeretnéd megnézni, akkor küldj nekem egy emailt (maroseszter@gmail.com) és küldök meghívót! :)

Kozkivanatra.... :)

A legtobb ember a beszamoloim alapjan a kolibrikre kivancsi. 

A kolibrik olyanok, mint a kis tunderek.

Elso reggelemen kint alltam a teraszon, eltelt par perc es megjelentek. Eloszor csak egy, aztan meg egy. Tagra nyilt szemekkel csodaltam oket es azt a tenyt is, hogy kb. ket meteres tavolsag volt kozottunk. Osszesen negyen jottek. Egyikuk 'megallt' velem szemben (ami azt jelenti, hogy a szarnyai ugy mozogtak, hogy nem is lattam oket, de o egyhelyben allt), okos kis bogarszemeivel megvizsgalt, korberepult (azaz korbetancolt), majd miutan felfedezett, nyugodtan raszallt az etetore... Ez egy meghatarozo talalkozas volt! :)

Azota minden reggel es delutan kimegyek, csak hogy lassam oket...

Probaltam kepeket kesziteni, most mar ertem, hogy apukamnak mennyi turelemre van szuksege, hogy egy jo pillanatot kapjon el egy madarrol.... :) 

Ime, ok, a kis draga tunderteremtmenyek....

Amerika, Amerika, Te csodas

Igazabol nem tudom, hogy olvassa-e valaki ezeket a sorokat, de legalabb kiirom magambol a tortenteket.

Az ittletem alatt rengeteg minden tortent. Voltak felemelo pillanatok, voltak nehezebb orak, ettem steaket, beszelgettem Kanada volt malaj nagykovetevel es felesegevel, enekeltem az autoban olyan dalt, amit egyebkent meg sem hallgatnek, sirasig nevettem es sirtam is nevetes nelkul.

Ket dolgot tudok mondani. Egyreszt azt, hogy Isten kiseri minden lepesemet itt. Masreszt pedig minden nap elamulok a baratsag erejen...

Hetfon-kedden Nashvilleben voltunk ketten lanyok, elmeny volt. Nashville eletem egyik legfurabb elmenye eddig. Nem tudom, ki mit tud a varosrol, en annyit tudtam, hogy a country es a kereszteny zene kozpontja, kedvenc zeneszeim kozul sokan ott laknak. Elkepzeltem egy nagyvarost, nyuzsgo elettel, rengeteg latnivaloval. Meg arrol is beszeltunk, hogy talan a ket nap nem is lesz eleg arra, hogy megnezzuk azokat a dolgokat, amik erdekelnek bennunket. Az teny, hogy Nashville gyonyoru helyen van. Gyonyoru dombok veszik korul. De maga a varos olyan kicsi, hogy en csak amultam. Hipp-hopp korbejartuk, meg kocsiba sem kellett szallnunk, mert minden jarhato tavolsagon belul van. Mindenhol zene szol, a zebraknal a lampak madarhangokon jelzik, hogy szabad az atkeles. Az egesz amolyan Las Vegasos stilusban, csak eppenseggel mindenki western csizmat, kockas inget hord :) Nem nagyon ertem most, hogy miert laknak ott emberek.... Nagyon erdekes elmeny volt, folyamatosan csak azt tudtam mondani, hogy ez egy nagyon furcsa varos nagyon furcsa emberekkel.

Az elmult tizenegynehany nap soran rengeteg kerdes merult fel bennem a sajat eletemre vonatkozoan es hiszem, hogy valaszt is fogok talalni ezekre - elobb vagy utobb. ;)

Most meg van ket es fel napom, amit messzemenokig ki fogunk hasznalni.

Ja, ma este gulyaslevest es szilvasgombocot foztunk, es nagyon-nagyon jo lett! Eljenek a hazai izek (ettol fuggetlenul viszek haza magammal kis itteni izt is :))

Hatterben az Arch... (ami egy fel McDonalds jel :P)

Botanikus kert, St. Louis - ez a kep a Japan kertben keszult. A botanikus kertek az orok kedvenceim, csak amultam es bamultam a termeszet csodain!

Nashville, a furcsa varos....

Ryman Auditorium - egy hely, ahol szivesen enekelnek egyszer... Ezen a szinpadon rendszeresen enekelt Johnny Cash, fellepett itt Elvis, es hamarosan fel fog lepni a The Script is...

Ebbol a bekabol sem lett kiralyfi... Lafayette Square, St. Louis

Ez pedig magaert beszel.... :D

Az elso het summaja

Remelem, mindenki elvezi a nyarat, azt kell, hogy mondjam, en szaz szazalekosan kihasznalom augusztus utolso napjait - a homersekletet tekintve inkabb julius derekan jarok...

Az elso napokat fokepp vasarlassal es az en atallasommal toltottuk :) Ami azert jo, mert nagyon sokmindent megvettem, amit szerettem volna, emiatt mar nem kell futkozni. A fenykepezest - turistaskodast - tegnapelott kezdtem, most mar kattintgatok, foleg, hogy Kataval egyutt fedezzuk fel St. Louis-t. 

Voltunk az allatkertben, ami itt ingyenes. Lattunk fan ulo oroszlant, vizilovat, gyonyoru madarakat, pingvineket, okapit es sok mas erdekes allatot. 

Tegnap Clayton varosreszben setaltunk - akkor kapott el eloszor igazan az 'Amerikaba jottem'-eleterzes. Aztan elmentunk a Forest Parkba, ami nagyobb, mint a Central Park New York-ban. Gyonyoru. Futkoznak a mokusok, az emberek futnak, amerikai focit jatszanak, frizbiznek, es mint mi, setalnak es csacsognak.

Ma reggel kimentunk Cliff Cave Parkba a kutyakkal, setaltunk egy nagyot, aztan elmentunk St. Charlesba, ami olyan volt, mint egy idoutazas. Gyonyoru kis varosresz, regi hazakkal, rengeteg etteremmel, lovasrendorrel.

Amerikaban a kedvenceim a kolibrik, szombat reggel az egyikuk korbetancolt a teraszon :) 'Megallt' velem szemben es csak nezett a kis okos gombszemeivel.

Megis azt kell mondjam, hogy a legjobb dolog itt az, hogy a barataimmal vagyok. Felszabadultak vagyunk, rengeteget beszelgetunk, nevetunk, jovunk-megyunk, eszunk (eljen a bagel kremsajttal), kavezunk, beszelgetunk, nevetunk, jovunk-megyunk. Ha nem latnek fan ulo oroszlant, kolibrit, mokuskat, akkor is maximalisan kihasznalt lenne az ittletem... Tudom, hogy ez fog a legjobban hianyozni otthon. Na meg a Beef Jerky :D

Par kep az elmult napokbol...

Fokak kozott Eccerke...

Oroszlan a fan... :)

Forest Park - egy ici-pici szelet belole

Picasso's - the art of coffee (es ez nem a bejarati ajto, hanem az asztallap :))

Mississippi river is a friend of mine...

Magaert beszel! :)

Landola-s

Eloszor is bocsanat, hogy ekezet nelkul irok, lehet, majd megtalalom az ekezetes funkciot, egyelore csak gyorsan be akartam jelentkezni.

Isten kegyelmebol St. Louisban vagyok (azaz Columbiaban, Illinoisban). Meg tegnap ketelkedtem, hogy ide fogok erni. Az utazas nagyon egyszeru es gordulekeny volt - egeszen New Yorkig... Kesessel erkeztunk, mivel akkora forgalom volt a repteren, hogy nem tudtunk beallni. A bevandorlasi reszen es a csomagellenorzesnel is csont nelkul atjutottam, kb. fel ora alatt at is ertem a megadott kapuhoz, ahonnan indult tovabb a csatlakozas. Lattam, hogy par gepre keses van kiindulva, de az enyem normal idoben indult. Aztan fel oraval kesobbre tettek. 18.45-kor kellett volna indulnia, haromszor tettek at, 20.30-as indulasnal mar kicsit feszengtem - foleg, hogy elkezdtek jaratokat torolni. Amikor mar azt gondoltam, rendezodik a helyzet, fel ora alatt ejszakai sotetseg lett es kitort a vihar. Felhivtam Katat, a tv-ben pedig megszolalt az amerikai himnusz. Na, ott rohogtem fel, hogy ilyen nincs. Es megis van. Mindenki azt mondogatta korulottem, hogy tuti, ezt a jaratot is torolni fogjak, a remeny elveszni latszodott, en pedig probaltam belenyugodni, hogy New Yorkban ejszakazok.

Akkor imadkozni kezdtem, mint meg elotte sohasem. Kertem Istent, hogy csendesitse le a vihart, parancsoljon a szelnek, az esonek, a villamoknak. Faradt es feszult voltam, faztam es hisztiztem... Es Isten meghallgatott.

21.10 korul hivtak a jaratom utasait, hogy beszallas! Gondolhatjatok, hogy szedtem a labaimat! :) 

Magyar ido szerint 7.35 korul landoltam St. Louisban. Landolas kozben neztem ki az ablakon, a felhold rammosolygott, az Esthajnalcsillag kacsintott melle, a konnyeim pedig eleredtek. Akkor tudatosult bennem, hogy en tenyleg itt vagyok...

Mivel a new york-i jaraton nem tudtam aludni, a st. louis-i repulon pedig csak kb. 1 orat, tobb mint 24 orat talpon voltam... 

Bar volt nem kivant kaland az uton, megis azt mondom, hogy nagyon jo elmeny volt. Kedves emberekkel talalkoztam, New Yorkban is mindenki normalis es kedves volt, a St. Louis-ba tarto gepen pedig a legiutaskisero tapsolt, amikor arra a kerdesre, hogy hazajovok-e azt valaszoltam, hogy nem, hanem a legjobb baratnomet latogatom meg. A repules jo lehetoseg az ismerkedesre, az embereket osszekoti valami lathatatlan fonal.

Isten pedig huseges es velem volt mindvegig.

Szoval itt vagyok es jol vagyok :)

Két nappal indulás előtt...

Így állok:
- bőrönd bepakolva
- majdnem minden a helyén
- torokfájás
- mosogató eldugulva
- semmi nincs a helyén
- kezdődő hiszti (igazából ez már nem kezdődő :D)
- beszív-kifúj-ima-beszív-kifúj-ima
- búcsúzások
- ajándékok
- egy utolsó adag mosás (csak hogy majd tele tudjam pakolni a szennyestartót, ha hazaértem)
- egyre fogyó percek az indulásig...

Ami hátravan:
- egy nap munka
- takarítás
- telefonok
- utolsó simítások
- valószínűleg kevés alvás

Már csak kettőt alszunk és én igazi felnőtt nőként kilépek egyedül a Nagyvilágba. :)

Ha imádkoztok értem, a következő imakéréseim lennének:
- tudjam ezt az utolsó napot itthon odaszánni - a munkának, az elintéznivalóknak
- pénteken az átszállásnál menjen rendben minden

Talán addig még írok, de ha nem, akkor vigyázzatok magatokra, jelentkezek, ahogy tudok!

Szeretettel:
Eszter

It's the final countdown avagy a Végső visszaszámlálás

Az ágyamon ülök és kupi vesz körül. Az agyamban is van némi zűrzavar, azaz rendetlenség.

Mellettem egy A4-es füzet, amelynek két oldala listákkal van tele. Szám szerint négy listával.

Igen, készülődök. Immáron 3 és fél hónapja... Akkor kiszámoltam, mennyi nap van hátra a Nagy Kalandig. Nagyon sok volt. Most pedig 5 éjszaka választ el attól, hogy repülőre üljek, átszeljem az óceánt és lábam az Amerikai Egyesült Államok földjét érintse.

Bár lennének szavak, amikkel ki tudnám fejezni, mennyi minden zajlik a lelkemben! 

Várakozás, öröm, vágyakozás, kíváncsiság, izgatottság, félelem, hála.

A szívem tele van kérdésekkel (Milyen lesz? Hogy fogom érezni magam? Otthonos lesz? Miket látok majd? Kikkel találkozok? Mit akar Isten mutatni? Mit fogok tanulni? Hogy fogom kivitelezni az átszállást? :) stb. stb. stb.) és nagy reménységgel tekintek az elkövetkezendő három hét elé.

Egy hetet még dolgozni kell (nem lesz egyszerű, amikor már csak félig vagyok itthon lélekben), pénteken pedig irány Amerika! :)

5 éjszaka, már csak 5 éjszaka....

Ösvény a dzsungelben

Életem jelenlegi szakaszát pont így élem meg. Dzsungel vesz körül, hangok-ízek-illatok keveréke és az az egyetlen reményem, hogy Isten vágja a csapást előttem...

Ez a dal tökéletes. Zeneileg, szövegileg. Szívemből énekel Steven Delopoulos, az Isten áldja meg ezért a dalért (is).

Steven Delopoulos - Jungle Trail

Jungle Trail

Was tossed along that jungle trail
There was nothing there, just thorns and nails
Had no skin, no fur to wear
But I straggled through the storm
In a search to find my home

Now I climbed the mountain and I pleaded with the sky
There was no one around, just some dark clouds in reply
But I offered some berries and a tear in my eye
‘Cause I was on my own
So far away from home…home

Chorus:
There’s a fire burning inside me
Makes the lame walk and the blind to see
Here I am wandering on what I should be
The old earth, the moon, the sun
Some wings to rise the dawn

Now time’s tickin’ like a melancholy friend
Ticks the beginning, and the middle and the end
But if I close my eyes and just pretend
There’s shelter in this song
Like a river flowin’ home…home

A Mama főztje - aludttejes prósza

Azt gondolom, minden lány vágyik arra, hogy megtanuljon úgy főzni, mint az anyukája.

Én nagyon szerencsés vagyok, mert anya nagyon jól főz - ízesen, változatosan és hát a Mama főztje az a Mama főztje.

Akkor érzem sikeresnek a főzésemet, amikor visszaköszönnek az otthoni ízek benne. Soha nem voltam egy kukta típus, mégis ragadt rám valami - legalábbis egy-egy fogás ezt bizonyítja :)

Aludttejes prósza - ez a név már önmagában viszolygást vált ki emberekből, akik nem tudják, miről van szó. Már a kiejtés problémát szokott okozni. 'Prossza?' - kérdeznek vissza. Nem! PRÓSZA. Hosszú Ó, rövid SZ. Prósza. Nem tudom, honnan ered a neve, mi otthon szoktunk aludttejes prószát sütni és krumpliprószát. Mindkettő nagy kedvencem. 

Amikor legutóbb otthon voltam, apukám nosztalgiázott. Elmesélte, hogy kisgyerekként sietett iskolába és a nagymamája reggel a kis tepsibe sütött neki frissen aludttejes prószát. Összefutott a nyál a számban. Anyukámtól azon nyomban elkértem a receptet és következő héten már a konyhában ügyeskedtem, imádkoztam a sütő előtt, hogy hadd legyen olyan az én prószám, mint Mamié.

Legnagyobb örömömre olyan lett. Megkóstoltattam két olyan emberrel, akik nem tudták, mi az a prósza és mindkettőjüknek nagyon ízlett. Ezért is vettem a bátorságot, hogy a receptet megosszam Veletek. Íme.

Hozzávalók:

- 4 kis pohár kefír

- 1 tojás

- 1 kis pohár tejföl

- só

- liszt

- baracklekvár

Elkészítés:

Egy mély keverőtálban 3 pohár kefírt, egy csipet sót és a tojást simára keverjük annyi liszttel, hogy  nokedliszerű sűrűségű masszát kapjunk. Ezután belekeverjük a 4. pohár kefírt, de ezt nem keverjük simára, hagyjuk, hogy darabos maradjon. Ezt az egyveleget kivajazott/kiolajozott tepsibe öntjük, majd egy nagykanállal rápöttyögtetjük a tejfölt és a baracklekvárt váltva. Előmelegített sütőben kb. 25-30 percig sütjük, akkor jó, amikor a széle már ropogós. Kb. 10X10 cm-es kockákra vágjuk. Melegen ajánlom :) Mármint, hogy melegen tálaljuk, úgy az igazi.

A legjobb szerintem az, hogy az édes és sós íz keveredik benne. Nem főétel, inkább egy finom leves után jó kiegészítő.

Tádááááámmm, az én prószám :)

Vasárnapi beszámoló

Az lett volna az igazi, ha tegnap este ragadok billentyűzetet, hogy leírjam a vasárnapi élményeimet, de mikor hazaértem, olyan fáradt voltam, hogy csak a fogmosásra és az ágyba borulásra volt erőm.

Szeretek akkor írni, amikor még az emlék nem is igazán emlék - még frissen él bennem, érzem az illatokat, ízeket, nem kell gondolkodnom a 'hogyisvolt'-on. De a testem ilyen szempontból tegnap cserbenhagyott.

A vasárnap reggelt egy kellemes szombat előzte meg. Pihentem, lazítottam, főztem, sütöttem (a Csokis sütit kókuszreszelék hozzáadásával), olvastam, elmélkedtem, Bibliát olvastam. Igazi feltöltődős nap volt. Vasárnap reggelre sikerült kialudni magamat, így a reggel is nyugodtan kezdődött.

Még mindig izgalommal készülök Tatabányára. Nem félelemmel vegyes izgalommal, hanem izgalommal. Természetes, hogy megyek, de amikor már kezdem magától értetődőnek venni ezt, akkor emlékeztetem magam, hogy hogy kerültem oda - hogyan vezetett Isten egy városba, amihez semmiféle kötődésem nem volt. Most pedig ott van számomra egy kis családias közösség, ami igazán olyan, mint egy család.

El kell, hogy mondjam, a Golgotában azt szeretem, hogy tiszta és egyenes a tanítás.

Matt a lelki harcról tanított a Jakab 4 alapján. Az elmúlt hét után ez a tanítás nekem egy pecsét volt. Amikre Isten az Esemény kapcsán elvezetett, azokra megerősítést kaptam.

Nagyon szeretem, hogy Matt is olyan típusú tanító, aki nem az érzelmekre akar hatni, hanem lényegre törő, egyenes és őszinte (emellett meg vicces is :D). Ha van egy órátok, szerintem hallgassátok meg a tanítást a gyüli honlapján (http://goltotatbtemp.blogspot.com/p/mp3-tanitasok.html - majd csak jövő héten kerül fel), nekem nagyon sokat adott és nemcsak azért, mert az utóbbi napokban jobban a tudatára ébredtem a lelki harcnak. 

A tanítás után végre tudtam olyan emberekkel beszélgetni, akikkel eddig nem sikerült és ez is annyira jó volt! (bár az nagyon fura, hogy vannak olyanok, akikkel már csak szeptemberben fogok újra találkozni....) Az én szívemet mindig megörvendezteti az, hogy különböző egyéniségek vagyunk, de van bennünk valami közös. Tudunk beszélni arról, hogy Isten mit tett, mit tesz az életünkben.

Mivel Matt-el Vasárnap Estén is szolgáltunk, az Edwards rezidencián tölthettem a délutánt, ami számomra mindig ajándék. Ahogy a gyerekek egymáshoz, a szülőkhöz, a szülők a gyerekekhez és egymáshoz is viszonyulnak, mindig megáld engem. A kedvencem az volt, amikor ebédnél Matt mondta, hogy Vasárnap Estén fogjuk énekelni a He Reigns c. dalt a Newsboys-tól, Olivér és Benjamin duettben kezdték el énekelni a refrént :) 

A Vasárnap Este pedig ismét különlegesen áldott volt számomra. Nemcsak zeneileg, hanem lelkileg is hatást gyakorolt rám. Kiváltság, hogy Matt-el, Illéssel, Jonival, Simával, Tomival szolgálhattam együtt és kiváltság látnom, ahogy Isten a dicsőítés alatt megnyitja az emberek szívét. Ami még nagyobb öröm, hogy nemcsak szemlélője, hanem résztvevője lehetek ennek a folyamatnak - mármint, hogy Isten az én szívemben is munkálkodik ilyenkor.

A tanítás pedig a megbocsátásról szólt. Igen, az elmúlt hét után erre az üzenetre is szükségem volt. Vannak elvarratlan szálak a szívemben.....

Most látom igazán, hogy tegnap kellett volna a beszámolót megírnom, mert ez így egy kis töredékét sem adja vissza annak, hogy milyen gazdag vasárnapom volt. 

Fizikailag lefáradva, de lelkileg felfrissülve értem haza. Ismét volt miért hálát adni és ismét megláthattam, hogy bár 14 éve járok Jézussal az úton, van mit tanulnom és minden nap szükségem van a kegyelemre.

Az a jó hír, hogy minden nap kapok is kegyelmet :)

The Happening

A következő sorokban egy olyan eseményt fogok megosztani nyilvánosan, ami az elmúlt héten a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Nem felemelő esemény, de megtörtént.

Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, hiszek abban, hogy minden okkal történik velünk. Tudom, hogy akár jó, akár rossz nap köszönt ránk, abból leszűrhetünk valami tanulságot. Tanulhatunk, okulhatunk, épülhetünk belőle még úgy is, hogy a miért-re nem kapunk választ...

Soha nem voltam olyan, hogy a hétfői nap milyensége határozta volna meg az egész hetemet. De ezen a héten másképp alakultak a dolgok.

Munka után siettem haza. A jól megszokott úton jöttem. Gyalog járok munkába, munkából haza, a lábaim elvisznek oda, ahova kell. Szeretem az útvonalat, amin járok. Minden nap turistának érezhetem magam, miközben megcsodálhatom a Bazilika kupoláját, beleolvadhatok a Gödör forgatagába, elcsíphetem külföldiek csodálatát a város láttán. Gyönyörű, őrült város. Szeretem. 

Szóval hazafele tartottam a megszokott utamon. Fülemben zene szólt, dicsőítést hallgattam, a lelkemben ízlelgettem az új dalok szövegét, dallamvilágát, a fejemben kezdett összeállni egy gondolat.......

....amikor a semmiből egy részeg nő odatámolygott hozzám és teljes erőből ököllel a karomba vágott. Most is szürreálisnak tűnik és csak a mára már enyhülő fájdalomból tudom, hogy tényleg megtörtént. 

Annyira meglepődtem, hogy meg sem álltam, csak mentem tovább. Annyira meglepődtem, hogy a karomhoz sem kaptam, pedig ez a nő a világ iránt érzett összes dühét belevitte abba az ütésbe. 

Megijedtem? Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy el kellett telnie 5 percnek, mire a térdemig leért az adrenalin, az agyamig pedig eljutott, mi is történt. Azaz még most sem tudom pontosan, mi is történt. De hogy egy kisebb sokkot kaptam, az is biztos.

A hazafelé tartó út így elég érdekesre sikeredett.

Egyrészt azon gondolkodtam, hogy álmodtam-e vagy ez a valóság volt. A kezem jelzett, hogy ez itt a való világ. (És tényleg a lét a tét.) Miközben azon próbálkoztam, hogy ne kezdjek el sírni a Bajcsy-Zsilinszky út kellős közepén, próbáltam kitalálni, hogy miért... Miért ütött meg? Miért engem ütött meg? Miért nem álltam meg? Miért kellett ennek megtörténnie velem?

Egy zebránál piros volt a lámpa, valaki mellém lépett, én pedig hátrahőköltem. Azt hittem, bántani akarnak... És itt a szívemben eltört a mécses.

Aki csak eszembe jutott, azt vádolni kezdtem. MIÉRT NEM VÉDETT MEG SENKI?????? Miért voltam egyedül?

Micsoda kérdések.... Mintha ember ettől meg tudott volna védeni, mintha számított volna, hogy valaki ott áll mellettem. Ez a nő részeg volt és én kerültem az útjába. 

De mit kezdjek most ezzel?

Ami ezután felszakadt bennem, az rémített meg igazán... Olyan esetek jutottak az eszembe, amiket jó mélyre temettem. Esetek, amikor bántottak, vagy molesztáltak. Esetek, amik a Sátán hazugságát hordozták magukban: 'Egyedül vagy. Nem segít rajtad senki.' Úgy tűnik, a susmusnak volt hatása...

Most is alig bírtam ellenállni, hogy ne adjam be a derekam ennek a hamis üzenetnek. És nem volt teljes a siker.

Ahogy a lelkemben dúlt a harc, rájöttem arra, hogy ez az Esemény a kézzelfogható bizonyítéka számomra annak, hogy 'a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen...' (Efezus 6:12) Egy hétvége után, amikor a világ tragédiák sora miatt rádöbbenhetett, hogy milyen gonoszság van a Földön, én egy ütés által, szó szerint a saját bőrömön tapasztalhattam ezt meg.

A félelem bekúszott a szívembe. Folyamatosan arra kellett emlékeztetnem magam, hogy nem történt nagy baj, nem tört el semmim, nem lett maradandó sérülésem, ÉLEK, de közben valahogy fel kell(ett) dolgoznom azt, hogy jogtalanul megütöttek, megaláztak.

Egészen a mai napig, azaz egészen a mostani percig eszembe sem jutott az, hogy Jézus ugyanilyen helyzetben volt. Azaz sokkal rosszabban. Ő nemcsak egy ütést kapott a karjára, hanem töviskoronát, korbácsot, keresztet. Jogtalanul bántották, jogtalanul és igazságtalanul alázták meg.

Az Esemény után azt kérdeztem: Mit tett volna Jézus? Megdorgálta volna ezt a nőt? Vagy átölelte volna? Nekem mit kellett volna tennem?

És most látom, Jézus mit tett. "Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját." (Ézsaiás 53:7)

Talán Péter erre gondolt, amikor Krisztus szenvedéseiben való részesülésről írt...

Mindenesetre hozzám MOST jutott el az üzenet...

A hetemet beárnyékolta az Esemény. Nem azért, mert folyamatosan erre gondoltam, egyáltalán nem. Inkább kibillentett. A biztonságérzetemből. A zebránál ma is félve álltam meg, és amikor egy férfi illetlenül bámult meg, a kezem ökölbe szorult.... A helyreállás folyamatban van.

Ezen a világon teljes biztonságot nem kaphatok. Így inkább tovább mantrázom a Zsoltárt:

"Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik szívem. 

Ő megsegített, ezért vidám a szívem és énekelve adok neki hálát." 

(28. Zsoltár)

Csokis sarok

Szerintem mindannyiunkban rejtőzik egy Gombóc Artúr. Bennem legalábbis minden bizonnyal. Egy csokifajta van, amit nem eszek meg - a fehér csoki. Mert a csoki feketén jó - minél feketébb, annál jobb. Hálás vagyok, hogy étcsokiból már nemcsak az van, mint kiskoromban, amikor az étcsokit hasfogónak ettük. Ezért nem is szerettem sokáig.

Aztán valamikor ez megfordult és most már legyen bármilyen finom tejcsoki, az étcsoki nálam előnyt élvez!

Íme, a csokis sarok :)

1. Közkívánatra - A CSOKIS SÜTI

Sokat tanulok a nővéremtől. Apró és nem apró, de mindenképpen praktikus dolgokat. Ő adta az ötletet, hogy karácsonyra ajándékozzak csokis sütikeveréket. Egy befőttes üvegbe rétegesen raktam a száraz hozzávalókat, szép papírral befedtem, hozzákötöztem egy kis fakanalat és mellékeltem a receptet. Az ajándék számomra meglepő sikert aratott. Egyrészt barátaim díjazták a kreativitást (bár én találtam volna ki :D), másrészt, amikor megsütötték, kivétel nélkül felhívtak vagy írtak, hogy azonnnnnal írjam le a receptet :) Drágáim, ne haragudjatok, hogy csak most rakom ezt ki, de én is nemrégen sütöttem meg és azt kell mondjam, nálam is kitörő sikert ért el ez a finomság!

Hozzávalók:

- csokis sütikeverék:

             - 20 dkg liszt

             - 25 dkg kristálycukor

             - 15 dkg barnacukor (én csak kristálycukrot tettem bele, értelem szerint 40 dkg-t)

             - 8 dkg cukrozatlan kakaópor

             - 1 teáskanál sütőpor

             - fél kávéskanál só

             - 8 dkg aprított dió

- 20 dkg vaj

- 4 tojás

(1 teáskanál vanília esszencia - mivel nekem ez nem volt, 1 tasak vaníliáscukrot tettem bele)

Elkészítés:

1. Sütőt elő kell melegíteni. Nekem gázsütőm van, de az eredeti recept szerint 180 fokosra kell melegíteni. 

2. A csokis sütikeverék hozzávalóit összekeverem egy tálban, majd egy másik tálban a felolvasztott vajat és a tojást kikeverem. A száraz és nedves hozzávalókat összeöntöm és szép egyenletesre kikeverem.

3. Kivajazott tepsiben elegyengetem a masszát és mehet is a sütőbe.

Kb. 20-25 percig kell sütni, én úgy szoktam megnézni, milyen állapotban van, hogy a közepébe szúrok egy gyufa végét és ha nem ragad rá, akkor van készen.

2. BROWNIES

A Joghurtos-meggyes mellett ez volt nekem sokáig a favorit. Egyszerű, finom és nagyon csokis :)

A recept Stahl Judit Gyorsan, valami finomat! c. szakácskönyvéből van, én csak pár változtatást szoktam beletenni.

Hozzávalók:

- 20 dkg liszt

- 20 dkg cukor

- 15-20 dkg étcsoki

- 4 dkg cukrozatlan kakaópor

- fél teáskanál sütőpor

- 4 tojás

- 1,5 dl olaj

- kávé (a recept szerint 2 teáskanál neszkávé 1 evőkanálnyi langyos vízben feloldva, de mivel nálam neskávé nincs, főzött kávét szoktam belelöttyinteni kb. 2 evőkanálnyit)

Elkészítés:

A száraz alapanyagokat egy mélyebb keverőtálban összeöntöm (liszt, cukor, kakaópor, sütőpor). Az étcsokit apró vagy kevésbé apró darabokra felvágom és hozzáöntöm a száraz alapanyagokhoz. Majd a tojásokat az olajjal és a kávéval simára kikeverem egy másik tálban. A két egyveleget összedolgozom és a kivajazott tepsibe öntöm.

Előmelegített sütőben sütöm ezt is, kb. ugyanakkor van kész, mint A Csokis Süti, ezt is gyufavéggel szoktam ellenőrizni.

A brownies akkor a legjobb, amikor még meleg, vagy langyos, mert a csokidarabok olyankor még folyékonyak. Ami pedig a legjobb hozzá: fagyi. Szerintem a vanília, vagy valami joghurtos-gyümölcsös.

3. CSOKIS TALLÉR

Ezt a receptet is Stahl Judittól nyúltam. Mostanában sütögethetnékem van és ki akartam próbálni új recepteket. Ehhez apropóul szolgált, hogy barátnőmmel a heti találkozónkat az ő otthonukban tartottuk, ahová szerettem volna vinni valami finomságot. A csokis tallérra esett a választásom, nem is bántam meg, bár ezt a sütit száraz browniesnak kereszteltem el :)

Hozzávalók:

- 15 dkg liszt

- 1 evőkanál cukrozatlan kakaópor

- fél teáskanál szódabikarbóna

- fél teáskanál őrölt fahéj

- 10 dkg összeaprított étcsoki

- 10 dkg puha vaj

- 15 dkg cukor

- 1 tojás

Elkészítés:

Szerintem már tudjátok is az elkészítés menetét :)

Száraz hozzávalókat (a cukor kivételével) összekeverjük, majd egy külön tálban a tojást, a vajat és a cukrot kikeverjük. Fakanállal a száraz egyveleget hozzádolgozzuk a tojásos-vajas-cukros masszához. Az egyvelegből diónyi golyókat formálunk és egy tepsibe - amibe még a legelején sütőpapírt tettünk - kilapítva rakjuk őket egymástól tisztes távolságra (mivel miközben sülnek, szépen megnőnek). A recept szerint az átmérő kb. 4 cm, a vastagsága kb. fél cm. Én ezt a lépést érzésből kiviteleztem.

Előmelegített sütőben kb. 12-13 percig sütjük.

Igyatok mellé hideg tejet, nagyon jó együtt a két ízhatás! (már akinek a gyomra bírja a tejet...)

Jó étvágyat!

Nektek van kedvenc csokis sütitek?

Zabpelyhes keksz

Sok-sok recept van a tarsolyomban, fel is fogom őket tölteni, csak időhiányban voltam az elmúlt időszakban.

Úgyhogy megnyitom a sort a zabpelyhes keksszel.

Azért próbáltam ki, mert szeretek rágcsálni. Szeretek a délelőttjeimbe és a délutánjaimba is beiktatni nassolást. A zabpelyhes keksz erre ideális, mert laktat, édesség érzete van, de mégis egészségesebb, mint pl. egy tábla Milka :) Ráadásul napokig eláll, úgyhogy egy adag nekem 4 napig is eltart (tegyük hozzá, amikor megsütöttem, legalább 6-7 kekszet bevágtam...).

Hozzávalók:

- 20 dkg zabpehely (én aprószeműt használok, de a nagyobb is épp olyan jó)

- 10 dkg liszt

- fél teáskanál szódabikarbóna

- 2 tojás

- 10 dkg margarin

- 10 dkg cukor

A nagyon egészséges életmódot követők használjanak teljes kiőrlésű lisztet, cukor helyett pedig 5 evőkanál mézet.

Ízlés szerint lehet bele rakni: fahéjat, kakaót, diót, mogyorót. Én legutóbb kókuszreszeléket tettem bele, hát, meg kell mondjam, az is passzolt az ízvilághoz :)

Először is össze kell keverni a száraz hozzávalókat, egy külön tálban pedig a felmelegített margarint és a tojást kell kikeverni (ha cukor helyett mézet használsz, akkor az utóbbihoz tedd).  

A száraz és nedves alapanyagokat összeöntjük és fakanállal összedolgozzuk. Nem lesz nagyon ragacsos a massza, inkább darabos. Én kicsit féltem tőle, hogy így szét fog esni, de nagyon szépen összeállt.

A sütőt elő kell melegíteni, tepsibe pedig sütőpapírt kell teríteni.

A masszából én evőkanállal porcióztam a tepsire és kézzel kicsit lelapítottam, formáztam a leendő kekszeket. Kb. egy centis távolságra tettem le őket egymástól, aztán zsutty, be a sütőbe.

Kb. 12 perc kellett, mire megsült, oda kell figyelni, mert a színe nem nagyon változik, a széle amikor már szép aranybarna, akkor kell kivenni.

A fenti alapanyagokból nekem kb. 25 darab lett. Ez a fajta zabpelyhes keksz igazi keksz, nem puha, hanem inkább ropogós.

Tea, tej, kávé, kakaó mellé is ideális!

(Bocsánat, fényképet nem tudok mellékelni, mert elfelejtettem megörökíteni, de utólag megpróbálom bepótolni!)

Emlékoszlopok

A Bibliában már nagyon hamar megjelenik az emlékoszlopok szerepe. Azért emelték őket, hogy emlékeztetők legyenek - annak, aki emelte és a következő nemzedéknek is.

Nos, én azt tudom, hogy nekem szükségem van emlékeztetőre.

Olvastam egy blogbejegyzést, ami inspirációt adott. 

Szerintem nagyon fontos az, hogy nap mint nap megálljunk és végiggondoljuk, mi is történt aznap - bennünk, körülöttünk, általunk. Sajnos én szeretek átrohanni a napokon. Megélem, amit megélek, nap végén pedig beesek az ágyba - sem erőm, sem akaratom nincs, hogy gondolkodjak. De rá kellett jönnöm, kihagyok egy fontos lépést - a feldolgozást.

Így elhatároztam magam.

Minden este arra szánok 5-10 percet, hogy sorra vegyem, miért vagyok hálás és mik azok a dolgok, amikben hibáztam, amikben változnom kell.

Próbálok nem elszállt, megfoghatatlan gondolatokat megfogalmazni, hanem amennyire csak lehet, gyakorlatias lenni.

Tegnap például azért voltam hálás, mert reggel észrevettem, hogy eltűnt a személyi igazolványom. Biztos ismeritek az érzést, amikor végigfut rajtatok a sokk, egy másodperc alatt sorra vettem én is, hogy hol jártam, hol eshetett ki, hol hagyhattam el. Telefonáltam mindenhová, sehol nem találták meg. Csak azért tudtam imádkozni, hogy Isten juttassa eszembe, hová tettem. (éreztem, hogy én vagyok a ludas....) Egész nap nem sikerült előre jutnom ebben és már aggódni is elkezdtem. Főleg, hogy 2 hónapja igényeltem új személyit....

Megkértem egyik barátnőmet, hogy imádkozzon ezért, mert itt már tényleg csak Isten tud valamit tenni, én a határaimhoz értem. 

Kiléptem az irodából este és a semmiből előugrott egy kép, hogy hol használtam utoljára az igazolványom. Felszabadulva és megnyugodva folytattam a napomat. Ezért voltam hálás - ezért is.

A hibáknál ugyanilyen gyakorlatiasnak kell lennem, úgy érzem - pl. lustaság a munkában. Ismerős? :)

Én szeretnék változni, formálódni, továbbhaladni.

Kell ehhez egy nagyfokú őszinteség, magam felé és Isten felé is. De hiszem azt, hogy az őszinteséget áldás kíséri...

Ti szoktatok emlékoszlopokat állítani? Ha igen, csak akkor, amikor nagy dolog történik?