A következő sorokban egy olyan eseményt fogok megosztani nyilvánosan, ami az elmúlt héten a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Nem felemelő esemény, de megtörtént.
Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, hiszek abban, hogy minden okkal történik velünk. Tudom, hogy akár jó, akár rossz nap köszönt ránk, abból leszűrhetünk valami tanulságot. Tanulhatunk, okulhatunk, épülhetünk belőle még úgy is, hogy a miért-re nem kapunk választ...
Soha nem voltam olyan, hogy a hétfői nap milyensége határozta volna meg az egész hetemet. De ezen a héten másképp alakultak a dolgok.
Munka után siettem haza. A jól megszokott úton jöttem. Gyalog járok munkába, munkából haza, a lábaim elvisznek oda, ahova kell. Szeretem az útvonalat, amin járok. Minden nap turistának érezhetem magam, miközben megcsodálhatom a Bazilika kupoláját, beleolvadhatok a Gödör forgatagába, elcsíphetem külföldiek csodálatát a város láttán. Gyönyörű, őrült város. Szeretem.
Szóval hazafele tartottam a megszokott utamon. Fülemben zene szólt, dicsőítést hallgattam, a lelkemben ízlelgettem az új dalok szövegét, dallamvilágát, a fejemben kezdett összeállni egy gondolat.......
....amikor a semmiből egy részeg nő odatámolygott hozzám és teljes erőből ököllel a karomba vágott. Most is szürreálisnak tűnik és csak a mára már enyhülő fájdalomból tudom, hogy tényleg megtörtént.
Annyira meglepődtem, hogy meg sem álltam, csak mentem tovább. Annyira meglepődtem, hogy a karomhoz sem kaptam, pedig ez a nő a világ iránt érzett összes dühét belevitte abba az ütésbe.
Megijedtem? Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy el kellett telnie 5 percnek, mire a térdemig leért az adrenalin, az agyamig pedig eljutott, mi is történt. Azaz még most sem tudom pontosan, mi is történt. De hogy egy kisebb sokkot kaptam, az is biztos.
A hazafelé tartó út így elég érdekesre sikeredett.
Egyrészt azon gondolkodtam, hogy álmodtam-e vagy ez a valóság volt. A kezem jelzett, hogy ez itt a való világ. (És tényleg a lét a tét.) Miközben azon próbálkoztam, hogy ne kezdjek el sírni a Bajcsy-Zsilinszky út kellős közepén, próbáltam kitalálni, hogy miért... Miért ütött meg? Miért engem ütött meg? Miért nem álltam meg? Miért kellett ennek megtörténnie velem?
Egy zebránál piros volt a lámpa, valaki mellém lépett, én pedig hátrahőköltem. Azt hittem, bántani akarnak... És itt a szívemben eltört a mécses.
Aki csak eszembe jutott, azt vádolni kezdtem. MIÉRT NEM VÉDETT MEG SENKI?????? Miért voltam egyedül?
Micsoda kérdések.... Mintha ember ettől meg tudott volna védeni, mintha számított volna, hogy valaki ott áll mellettem. Ez a nő részeg volt és én kerültem az útjába.
De mit kezdjek most ezzel?
Ami ezután felszakadt bennem, az rémített meg igazán... Olyan esetek jutottak az eszembe, amiket jó mélyre temettem. Esetek, amikor bántottak, vagy molesztáltak. Esetek, amik a Sátán hazugságát hordozták magukban: 'Egyedül vagy. Nem segít rajtad senki.' Úgy tűnik, a susmusnak volt hatása...
Most is alig bírtam ellenállni, hogy ne adjam be a derekam ennek a hamis üzenetnek. És nem volt teljes a siker.
Ahogy a lelkemben dúlt a harc, rájöttem arra, hogy ez az Esemény a kézzelfogható bizonyítéka számomra annak, hogy 'a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen...' (Efezus 6:12) Egy hétvége után, amikor a világ tragédiák sora miatt rádöbbenhetett, hogy milyen gonoszság van a Földön, én egy ütés által, szó szerint a saját bőrömön tapasztalhattam ezt meg.
A félelem bekúszott a szívembe. Folyamatosan arra kellett emlékeztetnem magam, hogy nem történt nagy baj, nem tört el semmim, nem lett maradandó sérülésem, ÉLEK, de közben valahogy fel kell(ett) dolgoznom azt, hogy jogtalanul megütöttek, megaláztak.
Egészen a mai napig, azaz egészen a mostani percig eszembe sem jutott az, hogy Jézus ugyanilyen helyzetben volt. Azaz sokkal rosszabban. Ő nemcsak egy ütést kapott a karjára, hanem töviskoronát, korbácsot, keresztet. Jogtalanul bántották, jogtalanul és igazságtalanul alázták meg.
Az Esemény után azt kérdeztem: Mit tett volna Jézus? Megdorgálta volna ezt a nőt? Vagy átölelte volna? Nekem mit kellett volna tennem?
És most látom, Jézus mit tett. "Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját." (Ézsaiás 53:7)
Talán Péter erre gondolt, amikor Krisztus szenvedéseiben való részesülésről írt...
Mindenesetre hozzám MOST jutott el az üzenet...
A hetemet beárnyékolta az Esemény. Nem azért, mert folyamatosan erre gondoltam, egyáltalán nem. Inkább kibillentett. A biztonságérzetemből. A zebránál ma is félve álltam meg, és amikor egy férfi illetlenül bámult meg, a kezem ökölbe szorult.... A helyreállás folyamatban van.
Ezen a világon teljes biztonságot nem kaphatok. Így inkább tovább mantrázom a Zsoltárt:
"Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik szívem.
Ő megsegített, ezért vidám a szívem és énekelve adok neki hálát."
(28. Zsoltár)
