Most már leginkább csak az álmaimban köszön vissza az 'ígéret földje' - meg persze az ott 'szerzett' dolgokban. Az emlékek halványulnak, már nincsenek az orromban a tipikus amerikai illatok, nincs a fülemben az óceán morajlása, az eukaliptuszfák leveleinek a zörgése és a szívemben sincs meg a nyári nap melegsége.
Nem hiányzik az, hogy naponta ötvenszer halljam, hogy minden 'nagyszerű' és 'csodás' (great, awesome), nem hiányzik az állandó zsibongás, az állandó autózás, az amerikai wc-papír, a sültkrumpli reggelire, a légkondi....
De hiányoznak a mosolyok, a talán felületes, de őszinte kedvesség. Hiányzik a Tó, a kolibrik, a kaliforniai napsütés, a hullámok ereje, a krémsajt és a bagel.
És legfőképpen hiányzik az, aki voltam ott. Hiányzik az a fajta hit, amit ott átéltem, a szívemnek az őszinte és talán naiv nyitottsága. Oda akarok visszamenni.
Vagyis hozzátartozóinkból (vér szerinti, vagy választott) valamit rólunk is el lehet mondani.
A turné során alkalmam volt több megfigyelést tartani - emberekről, gyülekezetekről, csoportdinamikáról és természetesen a kolibrikről. De most nem róluk szeretnék írni, hanem egy összefüggésről, amivel először azt hiszem a huntington beach-i Refuge gyülekezetben szembesültem, azaz ott gyulladt fel a lámpa a fejemben...
Egész előadás alatt érezhető volt, hogy az emberek nemcsak testben vannak ott, hanem lélekben is, tényleg lebilincseli őket, amit látnak és hallanak. (Most is emlékszem egy feltűnően szőke idősebb hölgyre, aki táncra perdült...) Az előadás végén feljött a lelkipásztor és szó szerint idézett a bizonyságtételekből (majdnem mindet végigsorolta), bátorította az embereket, hogy merjenek kilépni a komfortzónájukból, hiszen nem tudhatják, mi fogja megérinteni egy másik ember szívét. És akkor leesett a tantusz.
AMILYEN A PÁSZTOR, OLYAN A GYÜLEKEZET.
Na jó, ez egy kicsit sarkított kijelentés, de ahogy jártunk-keltünk Amerikában, ezt tapasztaltam legtöbbször.
Általában a lelkipásztorokkal már az előadás előtt találkoztunk és ahogy ők fogadtak bennünket, úgy fogadott a gyülekezet is. Ha a vezető vicces ember volt, az emberek is vették a poénokat. Ha a pásztor éppen a halál árnyékának völgyében sétált, a közösség is érzékenyebb, elgondolkodóbb volt.
Ahol a vezető nagy hangsúlyt fektetett a misszióra, ott az embereknek is ilyen volt a hozzáállása. És ahol adakozó lelkülete volt a pásztornak, ott a gyülekezeti tagok is adakoztak - jókedvűen, szívből.
Odáig mentem a megfigyelésben, hogy az utolsó napok egyikén Philnek elmondtam, mire jöttem rá. Nagy meglepetésemre azt mondta, ő is pont erre jutott :)
Egyrészt ezek a párhuzamok rávilágítottak, hogy mekkora felelőssége van a vezető(k)nek - mit adsz át, mit mutat az életed, mit tanítasz. (És ez nemcsak a lelkipásztorokra igaz...)
Másrészt jó volt látni, hogy mindenki más és máshogyan mutatják meg Isten szeretetét. Én személyesen nagyon hálás vagyok a pásztoromért, a lelki vezetőimért, a vezetőimért. Mindannyian emberek, tökéletlenek, de felhatalmazást kaptak a vezetésre és kiváltság tőlük tanulni.
Volt olyan hely a turnén, ahol teljesen más fogadtatást vártam, de Isten minden alkalommal meggyőzött, hogy nem a taps, nem az örömzaj a jele annak, hogy az üzenet célba ért - mert én nem ismerem az utat egy másik ember szívéhez, ebben (is) Ő a Mester.
Egy hűvös márciusi estén egy lila Chevrolet HHR gurult be a város egyik moteljéhez. Gyönyörű szoba várt, pihe-puha ággyal, annyira fáradt voltam, hogy semmi kedvem nem volt éjszakai városnézéshez, gondoltam, úgysem lehet akkora szám ez a Santa Barbara.
Másnap reggel, amikor kinéztem az ablakon, elállt a lélegzetem - pedig csak a kertet láttam :)
Reggelire krémsajtos bagelt ettem (és ha jól emlékszem, egy fél mogyoróvajkrémeset is lenyomtam) és elindultunk felfedezni a várost.
Ha létezik szerelem első látásra, ez az volt :)
Nem akartam továbbmenni, viccesen mondogattam, hogy úgy érzem, Isten ide hív engem misszionáriusnak.
Úgy intettem búcsút, hogy szívből reméltem, egyszer még visszatérhetek. A szívem egy részét otthagytam akkor (egy másik részét San Franciscoban :))
A turné szervezésekor Santa Barbara neve fel sem merült. De indulás előtti héten mondták, hogy fogunk menni mégis, viszont nem lesz előadás... Nem is értettem, de annyi minden történt, hogy nem is gondolkoztam ezen.
Teltek a napok és egyre világosabbá vált a tényállás. A Calvary Chapel Santa Barbara meghívott bennünket magukhoz, hogy megáldhassanak bennünket - pihenjünk, kapcsolódjunk ki, töltődjünk fel. Én személy szerint kissé kényelmetlenül is éreztem magam ettől, mert ugye nem pihenni mentem, ugyanakkor teljesen meghatódtam a törődéstől.
Július 9-én előadás után indultunk. Kb. kétórás autóutat kellett megtennünk. Átsuhantunk Los Angelesen, ami éjszakai fényekben fürdött, szinte végig az óceánparton haladtunk (az óceánról kell írnom egy külön bejegyzést). Ahogy közeledtünk, egyre izgatottabb lettem. A csapatból négyen voltunk már Santa Barbarán, egy szót használtunk a városra: ékszerdoboz. Most is így jelenik meg a szemem előtt... A többiek nem tudták, mire számítsanak, miattuk is izgatott voltam :)
Elindultunk a szállásunkhoz, ami a hegy tetején volt. Merthogy Santa Barbarában az az egyik különlegesség, hogy hegy és óceán is van. Csak ámultunk és bámultunk, ahogy egyre feljebb jutottunk. (Másnap nappali fényben még lélegzetelállítóbb volt a látvány....) A szállásunk egy villaszerűség volt - mindannyian elfértünk benne (azaz 22 személy), a tulaj -Faro - a világ legcukibb embere. Körbevezetett minket, elmondta a szabályokat - a legfőbb az volt, hogy este 5 után nem szabadott kint hangoskodni, mivel a magasság miatt a hang úgy terjed, hogy több kilométeres körzetben is lehet hallani.
Elrendeztük a fekvőhelyeket és nyugovóra tértünk.
Amikor reggel kinyitottam a szemem, ez a látvány fogadott:
Elsőre nem rossz :)
A szoba másik ablakából pedig ezt láttam:
Az erkély végéből pedig látni lehetett az óceánt. Az óceán.....
Első nap lementünk a városba, végigsétáltunk a State Streeten, vásároltunk, majd kimentünk a partra, pont naplementére értünk ki, úgyhogy a giccses-romantikus-gyönyörű óceánparti naplementét is kipipálhattam :) A város európai hangulatú, sokan sétálnak az utcán (ami Amerikában ritkaság) és minden normális méretű, otthonosan jártam-keltem én is (szerintem a többiek is). A látvány nekem semmihez sem fogható. Ahogy Santa Barbara elsőre meghódított, úgy varázsolt el most is. Úgy éreztem egy ponton, hogy túlcsordul a szívem...
Este a csapat sztárséfjei főztek nekünk vacsorát - tárkonyos csirkeragulevest, lecsót, paradicsomos-rákos tésztát, rántott csirkét... Igazi magyaros hangulat volt, ettünk-ittunk-nevettünk-zenéltünk :)
Másnapra a gyülekezet városnézést szervezett nekünk, egy kis troliféleségen végigvittek bennünket a fő útvonalakon, a sofőr pedig érdekességeket mesélt - pl. azt, hogy rendeletbe adták, hogy nem építhetnek a pálmafáknál magasabb házakat, hogy ne takarja semmi a kilátást :)
Elmentünk a bíróság épületéhez, ami a város egyik nevezetessége. Itt történt az, hogy az emlékek olyan erővel törtek rám, hogy magamon kellett folyamatosan tartanom a napszemüvegemet, hogy ne lássák az elhomályosult tekintetemet. Mert semmi nem változott. Csak az én szívem :)
Városnézés után ebéd következett, aztán szörfoktatás, amit én kihagytam, a partról drukkoltam a többieknek.
Este pedig barbecue party várt ránk. Nem akárhogyan, egy autó utánfutóján sütögették nekünk a húsokat:
Találkozhattunk a gyülekezet tagjaival, én David Guzik pásztorral és feleségével beszélgettem főleg és nagyon megáldottak. Mondtam Davidnek még lent a parton, hogy mindig azért imádkoztam, hogy Isten Santa Barbarára hívjon el. Búcsúzásnál mondta, hogy szóljak, ha jönnék. :) Lord willing.
Együtt dicsőítettünk, megcsodáltuk a teliholdat és kellemesen kifáradva tértünk nyugovóra.
Másnap a csapat nagy része Los Angelesbe ment, én Santa Barbarát választottam.
Egy újonnan szerzett barátságot mélyítettem el, sétáltam és garázsvásáron is voltam - gazdagabb lettem egy karkötővel.
Délután ismét fájó szívvel vettem búcsút álmaim egyik színhelyétől, reménykedve, hogy újra eljutok majd...
És mielőtt bárki azt gondolná, hogy kicsit elfogult vagyok, egy-két negatív dolog.
Egész amerikai utunk során nem láttam annyi hajléktalant, mint Santa Barbarán. Itt találkoztunk olyan emberekkel, akik számomra ijesztőek voltak és hirtelen a táskámat is jobban szorítottam magamhoz.
De! Itt találkoztunk emberekkel!!!!!!
Láthattuk, hogy nem minden csillogó és tökéletes. Az az elképzelés, hogy Amerika az ígéret földje, itt is megdőlt számomra.
Mindenhol vannak emberek, akik szükségben vannak, akik szenvedélybetegek, akik elveszettek, akik sikeresek, akiknek szükségük van Jézusra.
Santa Barbara különleges helyet foglal el a szívemben.
És lehet, nem hiszitek el, de itt is ugyanazt a következtetést kellett levonnom, mint az azt megelőző napokban: Isten nagyon szeret engem. Ismeri az álmaimat, amiket Ő ültetett el a szívemben és a tökéletes időben valóra is váltja őket.
Sokmindent élveztem a turnén, de leginkább azt volt jó megélni, ahogy Isten használt engem - az éneklésen kívül is.
Július 9-én a Huntington Beach-i Refuge gyülekezetben voltunk, ez lett az egyik kedvenc helyem. Koncert közben észrevettem egy férfit, aki neonrózsaszín trikóban sétált be - nem volt nehéz kiszúrni :) Szinte utolsóként jött oda a könyvesasztalhoz, én azt hittem, bátortalan. Barátnőmmel beszélt. Miután elment, barátnőm elképedve fordult oda hozzám: ez a férfi vett egy cd-t és egy könyvet azért, hogy ha találkoznánk valakivel, aki nem tudja megvenni, annak adjuk oda. Kissé szkeptikusan gondoltam arra, hogy vajon honnan fogjuk tudni, hogy valakinek nincs pénze?! Újabb lecke, hogy Isten útjai nem az én utaim :) A férfi nagylelkűségéről hárman tudtunk: barátnőm, a turnémenedzser és jómagam.
Július 13-án hosszú napunk volt. Reggel két koncert volt La Habrában, aztán átutaztunk Downey-ba egy esti koncertre. Nekem ez a hét volt fizikailag a mélypont, időnként úgy éreztem, előadás közben is el tudtam volna aludni :)
Downey-ba a vártnál kevesebben jöttek el, viszont annál lelkesebbek voltak az emberek.
Alkalom végén szokás szerint elindultam az asztalhoz, hogy tudjak segíteni a többieknek, de félúton egy középkorú hölgy megállított. Sírva mondta el, hogy a nagyszülei magyarok voltak, a nagymamája énekelt neki magyarul, szóval a koncert olyan volt neki, mintha otthon lett volna. Ilyen történetet hallottunk párat, Amerikában tényleg szinte mindenkinek van magyar rokona, barátja, munkatársa, ismerőse... Szóval a hölgy szavai nem leptek már meg, persze, minden alkalommal öröm volt ilyet hallani. Megkértem, hogy kísérjen ki, úgy tudunk még beszélgetni. És akkor mondta azt, hogy koncert közben Isten a szívére helyezte, hogy hozzám jöjjön oda. Megkérdezte, később meg tudja-e venni a cd-t, mert csak három dollárja van. Mondtam, hogy amazon-ról vagy itunes-ról le lehet majd tölteni, azt válaszolta, hogy sajnos nincs számítógépe. Két fia van, egy ikerpár, egyikük lelkipásztor, másikuk pár évvel ezelőtt balesetben agykárosodást szenvedett, neki kell ápolnia. Nem panaszkodott, inkább csak kitört belőle az, hogy nehéz. Elsírta magát és én is megkönnyeztem a szavait.
Abban a pillanatban beugrott az ajándék csomag. Megkértem, hogy adjon egy percet. Odarohantam Lisához, elmeséltem nagyon röviden a történetet és megkérdeztem, hogy odaadhatom-e az 'ingyen' könyvet és cd-t. Lisa rávágta, hogy persze. Futottam vissza izgatottan és felturbózva, mert tudtam, hogy áldott meglepetés, meglepő áldás lesz. És adni mindig annyira jó!!!!
A drága hölgy zokogásba tört ki, mondta, hogy nem fogadhatja el, mondtam, dehogynem, ezt valaki pont neki vette :) A három dollárját oda akarta adni, eszem ágában sem volt elfogadni. Persze, csak bedobta az adományos dobozba. Makacs amerikai! :)
Megöleltük egymást, elkérte a címemet, hogy levelet (nem emailt, hanem kézzel írt levelet) tudjon majd írni, majd könnyes szemmel elbúcsúztunk.
Tudtam, miért hozzám 'kellett' odajönnie. Mert én tudtam arról, hogy Isten hogy akarja őt megáldani.
Megint meggyőződtem arról, hogy nincsenek véletlenek.
Megint meggyőződtem arról, hogy Isten úgy tudja összerakni a puzzle darabokat, ahogy én el sem tudom képzelni.
És megint meggyőződtem arról, hogy Isten ma ugyanúgy munkálkodik, mint 2000, 1000 vagy 100 évvel ezelőtt. Nincs változás.
Csak azt tudom mondani, amit Phil minden koncerten elmondott: Istennek szolgálni nem áldozat, hanem hatalmas kiváltság.
A fenti történet pedig tényleg 'csak' egy a sok közül... ;)
Jeremy Camp zenéjével 2003-2004 környékén ismerkedtem meg, amikor egy keresztény könyvesboltban dolgoztam. Általában zenét hallgattunk, de előfordult, hogy dvd-t néztünk. Az volt a kedvencem, amikor keresztény videoklipeket tartalmazó dvd-t raktunk be - bár ha jól belegondolok, lehet, hogy nem is dvd volt az, hanem VHS (jóég, hogy öregszek :D).
A lényeg. Az egyik valogatáson volt egy dal, ami minden alkalommal odaszegezett a képernyőhöz. Egy rekedtes hangú, gyönyörű kék szemű, karikafülbevalós srác énekelt arról, hogy semmit nem ért. Sokáig nem tudtam eldönteni, tetszik-e vagy sem. A klip is sötét volt, mégis úgy éreztem, tudok kapcsolódni hozzá. Szóval újra meg újra megnéztem és megjegyeztem Jeremy Camp nevét. Csak annyit tudtam akkor róla, hogy ő énekli az Understand című dalt...
Aztán megismertem az I Still Believe c. dalt és annak a történetét - akkor született, amikor az első felesége haldoklott. Micsoda kijelentés! 'Bármi is történik, akkor is hiszem, hogy jó vagy...' Dalok dalokat követtek és eljött 2008 vége, amikor eddigi életem egyik legnagyobb törése esett meg velem. Nem estek jól a 'kedves', örvendezős dicsőítődalok, keresztény zenék. Jeremy Camp zenéjének a nyersessége, őszintesége, keménysége viszont gyógyította a lelkemet. Vele együtt üvöltöttem, hogy 'Take my life' (Vedd el az életem) vagy hogy 'No matter what it takes' (Nem számít, mibe kerül, Neked adok mindent...). Mivel akkor már a wikipedian is utánaolvastam az életének, tudtam, hogy nem divatból énekli ezeket a sorokat, hanem ő tényleg komolyan gondolja...
2011-ben megjelent az önéletrajza (I Still Believe) és nem haboztam, megvettem. Pont Amerikában voltam, 2-3 nap alatt kiolvastam. Meglepődtem, amikor ismerős nevekkel találkoztam a könyvben - nevekkel, amelyek a gyüliből ismerősek - ugyanis Jeremy édesapja a Calvary Chapel egyik gyülekezetének a pásztora. A könyv csak megerősített abban, amit korábban gondoltam Jeremy-ről: őszinte és hiteles ember.
2012-ben megismerkedtem Jonny és Stephanie Markey-val, akik Ukrajnában élnek és szolgálnak és hogy hogynem, kiderült, hogy jól ismerik Jeremyt, egy gyülekezetbe jártak Indianaban, sőt Jonny egyik testvére nagyon jó barátja Jeremy öccsének. Tavaly Kijevben volt egy konferencia, ahol Jeremy Camp volt a fő vendég. Nagyon szerettem volna elmenni, de sajnos több körülmény is megakadályozott. Egyik nap viszont üzenetet kaptam Jonny-tól. Az alábbi video volt a melléklet:
Konkrétan elsírtam magam. Az egyik kedvenc előadóm és a kedvenc keresztény előadóm személyesen, névre szólóan üzent nekem... Napokig nem jutottam szóhoz. Emlékszem, azt mondtam akkor, hogy el fog jönni az a nap, amikor találkozunk. A hogyan-ról és a mikor-ról persze fogalmam sem volt... :)
Ahogy a turnéra készültünk, többször megfordult a fejemben, milyen jó lenne elmenni valami jó koncertre, mondjuk akár Jeremy Camp-et jó lenne látni színpadon (fent van a bakancslistámon a koncert), de éreztem, hogy erre nem sok esély van. Július 4-én újdonsült barátnőmmel Murrietában sétáltunk este és felmerült Jeremy Camp neve. Kiderült, hogy nem vagyok egyedül a csapatban, aki szereti az ő zenéjét (rokonlélekre találni pedig mindig nagy öröm...). Kicsit álmodoztunk, milyen jó lett volna egy koncert, de nem is tulajdonítottunk nagy jelentőséget ennek a beszélgetésnek.
Másfél nappal később bucis szemekkel álltam a costa mesa-i gyülekezet színpadán és két dolog járt az eszemben:
- szeretnék otthon lenni,
- csak bírjam ki sírás nélkül a három dicsőítést...
Az első kettőt megúsztam :) Ráadásul a szünetekben olyan emberekkel találkoztam, akiket hosszú évek óta nem láttam, szóval a harmadik alkalomra megnyugodtam valamelyest.
Elkezdtük a dicsőítést. Az első dal után volt imádság és hirdetések, én pedig figyeltem az embereket (ez egy jó/rossz szokásom). A 4. sorban egy ismerős arc tűnt fel. Nem hittem a szememnek. Újra odanéztem. Az nem lehet. Megnéztem a mellette ülőt, akiben felismertem a feleségét. Akkor mégis lehet?! ITT VAN JEREMY CAMP!!!!!
A gyomrom görcsbe rándult, a szívem a torkomban dobogott és hirtelen sírni szerettem volna - ez alkalommal az örömtől... :)
Majdnem leájultam a színpadról és tudtam, hogy szólóznom kell, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bármilyen hang is ki fog jönni a számon.
És akkor láttam azt, amitől teljesen elérzékenyültem. Jeremy Camp és Adie Camp felálltak és felemelt kezekkel dicsérték Istent. Nem a zenére figyeltek... Akkor jöttem rá, hogy nekem meg nem rájuk kell figyelnem, hanem azt kell tennem, amit előtte is - dicsőíteni Istent. Azért, aki Ő. Azért, hogy Ő adja a vigasztalást. Azért, hogy Jeremy-ék ott vannak.
Persze remegett a hangom, meg a térdem is. Nem gondolom, hogy minden nap elmondhatom, hogy valaki olyan előtt éneklek, aki a zenéjével életem egyik legsötétebb időszakában segített. Kicsit visszaadhattam, amit kaptam tőle.
És eldöntöttem, hogy oda fogok menni hozzá. Mert akartam, hogy tudja, milyen sokat jelent nekem az őszintesége, a személyes üzenete és az összes dal... Akcióba lendültünk az istentisztelet végén (Mike és Phil nagyon nevettek rajtam). Szóval odamentünk, én lefagytam, Phil mondta Jeremy-nek, hogy van itt valaki, akinek tavaly küldött üzenetet... Jeremy rámnézett, hogy 'Emlékszem! Te vagy az?' És csacsogni kezdett a dicsőítésről, hogy mekkora áldás volt neki, stb. Én meg csak álltam és bámultam, hogy ez biztos nem is igaz... Adie állt mellettem, halkan elnézést kértem a fangirl üzemmódért és elmondtam, hogy annyira köszönöm azt, amit csinálnak és hogy mennyit segítettek nekem Jeremy dalai. Adie (tényleg Édi :)) megölelt, hogy ne csináljam már és hogy köszöni, hogy elmondtam. Aztán közös kép készült:
Utána még odajöttek külön a csoporthoz, mindenkinek lelkendezett, hogy mennyire felemelő volt ez a reggel és hogy annyira köszöni. Én nem is gondoltam, hogy ő ennyire nyílt természet, kicsit 'művészebbnek' hittem :)
Jött a csoportkép, utána barátnőmmel ott álltunk, állunk a padlón, hogy 48 óra sem telt el azóta, hogy beszéltünk róla... "Véletlen" haha Jeremy Camp és csaladja Nashville-ben él. Nem volt aznap Costa Mesa-ban fellépése. Nem is értem, miért volt ott. Azaz pontosan értem....
Fényképezés után elbúcsúztak, kaptak egy Story Of Grace könyvet és egy Chords Of Grace cd-t ajándékba... Szóval lehet, hogy a Camp-család időnként minket hallgat a kocsiban :)
Én ezek után nem tudtam nagyon megszólalni, sírhatnékom volt egész délután. Miért? Mert ez a találkozás kézzel fogható jele annak, hogy Isten még a leghalkabb sóhajomat is számon tartja. Az Ő figyelmét semmi nem kerüli el és Neki nem létezik lehetetlen. Az Ő időzítése tökéletes. Találkozhattam volna máskor is Jeremy-ékkel, de ennél tökéletesebb nap nem is lehetett volna. Elhozta nekem Jeremy Camp-et.
Ééééééés ez nem volt elég. Két napra rá újra találkoztunk. Ez alkalommal ő vezette a dicsőítést a pásztorok konferenciáján, én pedig az oldalsó teremből együtt énekelhettem vele, hogy 'Give me Jesus' (ha meghalok, az legyen a temetési dalom!)
Dicsőítés után bedugta a fejét az öltözőbe, elmondta, mennyire izgatott értünk, megkért minket, hogy folytassuk a szolgálatot és Istenáldjon-nal búcsúzott... Marcsi pedig utána kiáltott magyarul: szia Tábor Jeremiás! :D
A turnémenedzserünk pedig elmondta, hogy beszélt Jeremy-vel és elmondta neki, mit jelentett nekem a találkozás. Isten különleges szeretetének a jele volt. Jeremy majdnem elsírta magát a történetemet hallgatva. Mondom, hogy egyenes ember. :)
Azóta is többször visszajátszottam ezt a napot az emlékezetemben. Minden részlete ugyanazt súgja: Isten szeret. Isten a szeretet.
A turné utolsó napjára sikerült összeszednem egy torokgyulladást, ami a repülőúton és itthon csúcsosodott ki magas lázzal, náthával, köhögéssel és olyan hanggal, amit még közeli barát sem ismert fel.
Ehhez jön az időeltolódás miatti zavar - éjjel friss vagyok, napközben alszok.
Közben pedig folyamatosan a turné napjai járnak az eszemben.
Majdnem minden bejegyzésemben leírtam, hogy rengeteg hatás ért, amit nehéz feldolgozni. Nem is tudom, mikor jutok a végére... Mindenesetre van néhány dolog, ami már most hiányzik...
1. A Tó
Szinte minden reggel reggeli után fogtam a Bibliámat, az ipademet és kisétáltam a tóhoz. Alig voltak emberek, úgyhogy béke és csend vett körül. Olvastam, zenét hallgattam, figyeltem a kacsákat, a vadludakat, a kolibriket, imádkoztam, élveztem a napsugarak melegét és élveztem az egyedüllétet is. Figyeltem, ahogy táborozó fiatalok tartanak az éppen aktuális programra, házaspárok teszik meg reggeli sétájukat, mások pedig reggeli futásukat. Idill.
A tó egy olyan hely lett nekem, ahol Istennel újra bensőségesen tudtam beszélgetni, ahol a szívemben valami újraéledt, ahol újra hinni kezdtem.
Tudom, hogy Isten itt a kislakásban ugyanúgy velem van, ugyanolyan bensőséges kapcsolat van közöttünk, ugyanúgy szól.... De hiányzik a Tó.
2. A Csapat
Egy hónapon keresztül össze voltam zárva emberekkel. Különböző korú, hátterű magyarok és amerikaiak (és dél-afrikaiak :)) vettek körül. Nem mindig volt egyszerű és nem mindenki lett a barátom. De jópáran a barátaim lettek. Most pedig furcsa a csend, hogy nem sertepertél senki körülöttem. Tudom, hogy nem örökre váltunk el, hiszen összekovácsolódtunk. Hordoztuk egymást - örömben, bánatban, betegségben, drámákban. Ők kegyelmet gyakoroltak felém és nekem is azt kellett tennem. Valami olyat éltünk át közösen, ami egy életre szól...
3. A Szolgálat
Vasárnap óta nem énekeltem - igaz, a mostani állapotomban nem is lenne áldás a hangom :)
De nem is az éneklés maga hiányzik. Adva volt egy forma, ahol tudtam, mi a feladatom, mi a szerepem, tudtam, hogy ott a helyem. És tudom, hogy most itt kell lennem, de a feladatomban nem vagyok olyan biztos. A turné és maga a program megkönnyítették a helyzetemet, hogy hogyan beszéljek Jézusról és arról, hogy Ő mit jelent nekem. Itthon ezt más formába kell önteni.
Akarok szolgálni és érzem, hogy ez most nem érzelmi fellángolás, hanem inkább az elmúlt négy hét egyik gyümölcse. Figyelem a nyitott ajtókat (vagy ablakokat...)
Elkezdődött az utolsó hét. Hihetetlen, hogy egy hét múlva ilyenkor már Magyarországon leszek.
Egyik szemem sír és ahogy ezeket a sorokat írom, a másik is :)
Egyre többet beszélgetünk arról, hogy mik voltak a fénypontjai a turnénak, pedig még 6 koncert áll előttünk. Nem egyszerű megélni az adott pillanatot, megragadni mindent, elraktározni az emlékeket.
Vasárnap három előadás volt - kettő La Habrán, egy pedig Downey-ban. Fáradtak voltunk, de megéri :)
Hétfőn a csapat egy része elment a Grand Canyonhoz és Las Vegasba, páran pedig Murrietaban maradtunk pihenni.
Tegnap Newportba autóztunk, kipróbáltam a paddleboard elnevezésű sportot, sikerélményem volt. Egy szörfdeszkához hasonló deszkán kell állni és evezni kell állva. Pihentető, de ugyanakkor fárasztó is - van is izomlázam ma! Pocachontas-ozásnak neveztük el magunk között és úgy is éreztem magam, csak a mosómedve hiányzott...
Mindennapi csodákat élek meg. Apró csodákat. Csodákat.
Látszólag természetes dolgok - mint pl. a kolibri szárnycsapkodása, a mókuska, az óceán zúgása, a tengericsillagos nyaklánc, a reggeli bagel - mind egy dolgot kommunikálnak: szeretve vagyok.
Elnézést, hogy az utóbbi napokban nem írtam. Nem tudom elmondani, milyen intenzív napokat élek meg. Szerintem, ha hazamegyek, fogok külön bejegyzést írni Costa Mesa-ról, Jeremy Campről, Santa Barbaráról, mindazokról a benyomásokról, amik itt érnek. De azért következzen pár sor.
El vagyok képedve, Isten hogyan kényeztet engem személyesen.
És elhihetitek, nemcsak jó dolgok esnek meg velem.
Vasárnap - itteni idő szerint - hajnalban kaptam a hírt, hogy a győri Golgota lelkipásztora, Mozbauer Peti egy több mint fél éve tartó betegség után hazaköltözött Istenhez. A hír nem lepett meg, és nem is miatta sírtam végig a napot, inkább csak nehéz volt ennyire távol lenni otthontól. Nem mintha egy ilyen helyzetben bármit tudnék tenni akár otthon is...
Isten viszont olyan vigasztalást küldött, amit azóta sem tudok felfogni. Találkoztam Jeremy Camppel és feleségével, Adie-vel. Jeremy zenéje már egy évtizede szolgál felém, amikor a legsötétebb napjaimat éltem, az ő dalai vigasztalást hoztak, őszintén ki tudtam magamból üvölteni a fájdalmat. És ezt most megköszönhettem. Személyesen.
És még talán Magyarországra is eljön majd ;)
Isten másik hatalmas ajándéka az óceán... Nem tudom elmondani, mit érzek, amikor ott állok előtte/benne és hallgatom a hangját, érzem az illatát. Megnyugtat, felemel, felfrissít, elkápráztat. Nem tudom megszokni, ez lesz az egyik dolog, ami nagyon fog hiányozni...
Isten mindeközben kis szívemet is formálja, gyógyítja és bár sok kérdésre még mindig nem kaptam választ, egyre nagyobb a bizonyosságom abban, hogy jó kezekben vagyok...
De nem azt szeretem leginkább, hogy mennyit pihenünk vagy hogy milyen gyönyörű helyeken járunk vagy milyen kajákat eszünk. Azt szeretem a legjobban, hogy az emberek hogyan reagálnak Isten szeretetére és a kegyelemre. Ez a legjobb dolog és továbbra is csak azt tudom mondani, hogy kiváltság az, hogy a részese lehetek A kegyelem történetének.
Nagy áldás az, hogy végre egy helyen alszunk és innen utazunk a különböző városokba. A hétfő és a kedd szünnap volt, amit főleg úszással és vásárlással töltöttünk.
Szerda reggel is a medencénél kezdtünk, ebéd után pedig autóba szálltunk, hogy Vistába induljunk. Az utat majdnem végigaludtam, így arról nem tudok beszámolni, hogy milyen helyeken jártunk. Azt tudtuk, hogy különleges esténk lesz, mivel a pásztort, Rob Salvato-t többen ismerjük, másrészt ez a gyülekezet az otthona Mike és Marika Payne-nek.
Mindenhol mások az emberek, más az összetétel, minden helyen rengeteg szeretet kapunk, de itt valami különleges hangulat volt. Olyan őszinte öröm járta át a termet, hogy igazi ünneplés lett az este. Nem magunkat ünnepeltük, hanem Isten nagyságát.
Phil ezen az estén is mondott új dolgokat, amik engem is szíven ütöttek, kérdéseket kellett feltennem magamnak és válaszolnom is kellett rájuk.
Ahogy a kegyelem történetét osztjuk meg, nekem is el kell gondolkodnom, hogy mi is van a szívemben. Szeretem a definíciót, amit Phil minden előadáson elmond: a kegyelem Isten meg nem érdemelt jósága felénk. Nem tudok tenni érte, csak kapom.
Kezdem lassan elveszíteni a fonalat, hogy honnan hova is megyünk :)
Egy újabb nagy gyülekezet következett Vero Beach után, a nagyterem 3000 fő befogadására alkalmas. De ez sokkal szebb volt mint a Fort Lauderdale-i, színházterem hangulata volt.
Annyit érzékeltünk, hogy hihetetlen szervezettség van minden téren. Az pedig az első pillanatban érzékelhető volt, hogy nagyon jó a hangulat. De azt is éreztük, hogy több lesz a harc.
Marikának elment a hangja, már napok óta nem volt jól, az igénybevétel és a fizikai fáradtság pedig csak rátettek erre. Kérlek, imádkozzatok érte, hogy minél hamarabb helyreálljon! Nehéz volt ez nekem is. Egyrészt az én torkom sem százas, másrészt pedig éreztem, hogy valami felborult. A változást pedig nehezen viselem :D És ezek olyan helyzetek, amikor a szellemi támadások is megsokasodnak. Valakivel a csaapatból jól összeszólalkoztam, tiszta ideg lettem. De sikerült az előadás előtt letennem ezt, utána pedig első utam ehhez az emberhez vezetett, hogy bocsánatot kérjek. Úgy érzem, lesz még ilyen, de ez jó, mert így tanulom meg, hogy a bocsánatkérés nem azért kell, mert úgy érzem, hanem azért, mert úgy helyes.
Nagyon jó hangulatú koncert volt, azt látnotok kellene, ahogy a Gyerek, dicsérjük együtt c. dalra tombolnak a népek :)
Egyébként sokszor van Conti érzésem. Emberek eljöttek utánunk Fort Lauderdale-ből, Vero Beach-ből is, hogy még egyszer hallják a dalokat és az üzenetet. De ami még durvább az az, hogy Mike egyik barátja 8 órát utazott, hogy ott lehessen...
Minden előadásnál újra meg újra rájövök, mennyire jó, hogy nem magunkért csináljuk ezt...
Legutóbb arról írtam, hogy hiányzik Magyarország. Másfél órával később megváltozott ez. Jim, a Vero Beach-i gyülekezet pásztora elvitt bennünket a felesége szüleihez. Először is: soha nem gondoltam volna, hogy ilyen házban fogok járni (ilyenkor szoktam mondani, hogy Kismaros Nagykanizsáról). Jim figyelmeztetett bennünket, hogy az anyósa kapta a legtöbbet a vendéglátás ajándékából, amit úgy fejez ki, hogy addig kínál, amíg igent nem mondasz :) Igazi amerikai úrinőt képzeljetek el, tökéletes sminkkel, ragyogó mosollyal és hatalmas szívvel. Amit kaptunk, arra nem számítottam viszont.
Páran közülünk a paddleboard-ot próbálhatták ki:
A lányokat pedig Kristie apukája (aki úgy néz ki, mint Clint Eastwood) hajókázni vitt.
A csatorna, amin mentünk, Miamitól Washingtonig tart, elképesztő.
Beszéljenek helyettem a képek :)
Utunk során két delfint is láttunk, az egyikük nagyon közel is jött. Csoda volt.
Folyamatosan a The Reign of Kindo Impossible World és Chris Tomlin Indescribable dalai váltották egymást a fejemben, olyan volt, mintha valami filmbe csöppentem volna. Szinte éreztem, ahogy a gondjaim párolognak el - a széj kifújta őket belőlem :D
Úgy érzem, már most elfogytak a szavak és szeretném, ha ezt jól értenétek.
Vero Beach-ben vagyunk, tegnap itt két előadás volt, mindkettő teltházas.
Annyira kedves kis gyülekezet! És a legnagyobb dolog számomra az, hogy az emberek inspirációt kapnak a dalok, az üzenet által.
Az est meglepetése egy rég nem látott barát volt, Abbe, akivel Tatabányán ismerkedtem meg. Abbe szintén turnézik, a New Divide nevű rockbandával. Jó volt találkozni, kicsit beszélgetni. Kicsi a világ, ugye? ;)
És hogy miért fogytak el a szavak? Nagyon sok hatás ér engem. Nem tudom megszokni a szeretetet, amivel körbevesznek minket. Érdekes látni, átélni, hogy Isten tényleg őrült magyarokat használ, hogy amerikaiakat megszólítson. A része vagyok valaminek, ami nem Amerikáról, nem Magyarországról, hanem Isten országáról szól... Ez a legnagyobb ajándék.
És hiányzik Magyarország (lehet, Kaliforniában mást fogok mondani :)). Nem is tudjuk, milyen kincsünk van. Elvágyódunk, mert nehéz az élet. Tény az, hogy itt egy másfajta mentális állapot van, de higgyétek el, gazdagok vagyunk. :)
Nehéz ilyenkor bármit is mondani... Túl vagyunk az első előadáson. De menjünk szép sorjában :)
Reggel ismét a parton kezdtünk, én ezt nem tudom megunni.
Pedig csípte a szememet a sós víz, de ez legyen a legnagyobb bajom.
Kaptam ajándékot is :)
Aztán ebédeltünk egy mexikói étteremben. Amerikában minden nagy. Egy literes üdítőt adnak és nagy adagot, mindenből.
A ma este pedig szuper volt, nehéz megfogalmazni. Az emberek reagáltak - a dalokra, az üzenetre, rengeteg köszönetet kaptunk, sok-sok történetet fogok majd mesélni.
Szóval ülök a 'teraszon' vacsora után és az jár a fejemben, hogy miért szeret engem ennyire az Isten.
Reggel az óceánparton kezdtünk. Aki ismer, tudja, hogy a vízpart az egyik gyengém... Két órán keresztül csak annyi dolgunk volt, hogy bemenjünk a vízbe, kijöjjünk a vízből, kagylókat gyűjtsünk, majd újra bemenjünk...
A vendéglátónk egy magyar család, akik már zavarba ejtően kedvesek. El vagyunk halmozva, szerintem én már most egy kilót híztam- fizikailag és lelkileg is :) (két csivava szaladgál a lakásban) Finom ételek vannak, a kertben mókusok szaladgálnak, az óceánban láttunk egy teknőst, de a szúnyogok itt is csípnek és furcsa emberek is vannak :D
Ebéd után elmentünk a Fort Lauderdale-i Calvary Chapelbe, ami egyáltalán nem kiskápolna, hanem konkrétan egy városrész... Furcsa ezt nekem látni, hogy a kereszténység itt ennyire része a kultúrának.
Egyébként nem szép belülről, viszont nagy :)
Próba után vacsora, hihetetlen, hogy a gyomrom egyáltalán nem fáj, amióta itt vagyunk.
(Sokszor használom a 'hihetetlen' szót. De tényleg az.)
Isten az elképzeléseinken túl áld meg bennünket.
A holnapi, azaz Nektek mai vagyis szerdai koncert közvetítését érdemes nézni, elképesztő a video technika. Magyar idő szerint éjjel fél 1-kor kezdünk, a www.calvaryftl.org honlapon.
Bocsánat az összevisszaságért, még mindig nem vagyok teljesen magamnál :)
Nagyon várom a holnap estét, hogy átadjuk azt, amit Isten ránk bízott.... Hogy adhassak... Mert én is kaptam. :)
Félúton vagyunk Frankfurt felé. Késve indultunk, mert túl sok a csomag, ráadásul túlfoglalás is volt. Azt hiszem, az az utas járt jól, aki későn szállt fel, mert ő most valószínűleg az első osztályon utazhat :)
A csapatból szinte mindenki aludt egy-két órát, de nem én vagyok az egyedüli őrült, aki egy szemhunyásnyit sem szundított :) Phil szerint ez buta dolog volt a részemről, de nem tudja még, hogy Anyám lánya vagyok, bírom a gyűrődést :D
Minden rendben ment eddig, a hangszereket is felengedték, tényleg semmi gond nem volt attól eltekintve, hogy az emberek nem szerettek bennünket, amikor csoportként csekkoltunk be. Szerintem miattunk van több csomag is, mert a bőröndjeinken kívül technikai felszereléseket is kellett hoznunk. Mivel sikerült jól pakolni (ezer hála Diának érte), az én bőröndömbe kerültek a kottatartók - és még így is "csak" 22 kg lett a poggyászom (23 kg a felső határ).
Megittuk az első reptéri kávét és Marcsival bolondoztunk már kicsit :)
Még mindig hihetetlen, hogy pár óra múlva Miamiban leszünk...
......
Tényleg csak pár óra már és landolunk. Az átszállás simán ment, ez a repülő sokkal nagyobb, sokkal kényelmesebb és a társaság is jó ;)
Vannak filmek, el is kezdtem nézni A Hobbitot, de aztán inkább aludtam egy kicsit, ebédeltünk, megint aludtam egy fél órácskát és úgy döntöttem, közben zenét hallgatok. A zenetárban rátaláltam Gregory Porter albumára, a Water Under Bridges dallal balzsamozza a lelkemet leginkább...
Egyébként olyan, mintha egy hete eljötünk volna már, a műanyag kajától a hasam nincs túl jól, de erre végülis számítottam. Legalább ízre jó volt :)
Megérkeztünk. Épségben, egészségben, csomagokkal együtt.
Ahogy közeledik elutazásunk napja, egyre gyakoribbak az információk is a turnéval kapcsolatban.
Az alábbiakban láthatjátok az állomásokat, illetve a gyülekezetek honlapjait, ahol lehet élőben nézni majd az előadásokat (a helyi idők vannak feltüntetve). Unatkozni nem fogunk :)
És néhány imakérés is az úttal kapcsolatban. Ha egyszer, ha többször, ha minden nap hordoztok bennünket imádságban, nagyon megköszönöm, szükség van rá!
Amiért imádkoz(h)attok:
·Egészségért és
egységért — kitartásért és örömért
·Isten érintsen
meg életeket és mentsen meg lelkeket
·Szállásért
az orlandói repülőtérnél
és San Diegóban
·Betegség-
és balesetmentes, biztonságos
utazásért
·A cimbalomért
és minden hangszerünkért
·Hangunkért
és Isten munkájához
szükséges erőért
·Áldás
legyünk mindenütt mindenkinek
·Egységért
és szeretetért - Szentlélekkel
való betöltekezésért
A visszaszámlálás már rég elkezdődött, de ahogy közeledik az indulás napja, az izgatottságom is egyre nő.
Aki ismer, az tudja, hogy listamániás vagyok és szeretem a rendszereket :)
Ez annyit jelent, hogy rendszerezem a gondolataimat - mit kell elintézni, mit kell még vásárolni, kivel kell találkozni, mit kell még megtanulni, mit kell bepakolni. Az agyam ilyenkor Excel táblázattá alakul -különböző oszlopokat látok, kategóriák szerint. Remélem, nem fogok bekattanni :)
Hallgatom a kész cd-t, olvasom a dalszövegeket, egyre több időt töltök azokkal az emberekkel, akik nemsokára 0-24 órában a társaim lesznek. Az angolban van erre egy jó szó: comrade - ami bajtársat jelent (a szótár 'elvtárs'-nak fordította). Vagyis egy célért vállvetve elindulunk és jóban-rosszban együtt vagyunk. Ilyen "bajtársaim" lesznek. Egy különleges, színes, vicces, áldott társaság, aminek a szíve Istenért ég. Egyáltalán nem veszem készpénznek, hogy a része lehetek ennek a csapatnak. Micsoda nyár áll előttünk!
Tavaly április 15-én kaptam egy emailt Michael Payne-től (a budapesti Golgota dicsőítésvezetőjétől és egyik lelki vezetőmtől), hogy 2014-re terveznek egy kaliforniai turnét a klasszikus dicsőítőcsoporttal, van-e kedvem menni.
Csak annyit tudtam válaszolni, hogy 'oh wow! yes! wow!' (próbálom azért a szókincsemet fejleszteni azóta is :))
Szeptemberre vált biztossá az út, azóta pedig az események felgyorsultak.
Többen kérdeztétek, mi ez a turné, hova megyünk, mit fogunk "előadni". Próbálom összefoglalni a lényeget.
A Story Of Grace - A kegyelem története
Lelkipásztorunk, Phil Metzger írt egy könyvet arról, hogy az elmúlt 20-25 évben Isten mit vitt véghez Magyarországon és Kelet-Európában a Golgota szolgálatán keresztül.
Mivel a gyülekezet amerikai támogatással indult (az "anyagyülekezet" Costa Mesa-ban van), ezzel a turnéval is szeretnénk kifejezni a köszönetet a támogatásért. A műsorban lesz dicsőítés, beszámoló, bizonyságtételek. Készült egy angol nyelvű cd is, amit árulni fogunk és abban biztos vagyok, hogy frissességet viszünk majd a városokba, ahova megyünk. Miért is? Mert Amerikában nem szokás a gyülekezetekben klasszikus zenében használt hangszereket bevonni, a mi csapatunkban pedig van: 5 hegedű, 1 cselló, 1 cimbalom, 1 zongora, 1 basszusgitár, 1 dob, 1 gitár és három énekes. Hogy újdonság lesz, az nem kérdés és remélem, hogy inspirációt is adunk az amerikai gyülekezeteknek, hogy használják kreatívan a tehetségüket, az ajándékaikat.
Június 23-án indulunk, július 22-én érkezünk haza. Az első öt napot Floridában töltjük, a maradék időt pedig Kaliforniában. A hétfők lesznek a szabadnapjaink, azon kívül minden nap lesz előadás - esetenként napi kettő vagy több is.
Egyelőre ennyit látok én is.
Nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy része lehetek ennek az egész eseménynek.
Várom azt, hogy mit készít Isten nekünk az óceán másik oldalán - és hogy mit készít nekem személyesen.
Ha pedig nem tudjátok elképzelni, milyen a "klasszikus" dicsőítés, akkor íme egy régi felvétel:
