Most vagy soha - avagy leszámolás Pató Pál úrral

Mestere vagyok a halogatásnak - mindig el kell jutnom egy végső pontig ahhoz, hogy cselekvés legyen az akarásból. 

Képes vagyok évekig tervezgetni, álmodozni és közben azt mormolni magamnak, hogy 'úgysem lesz belőle semmi' - pedig nagyon szeretném. A kifogások száma szinte végtelen: nem megfelelőek a körülmények, túl korán van hozzá, túl késő van, nem vagyok elég jó, nincs segítségem, stb. stb. stb. Ezzel a hozzáállással nem csoda, hogy bizonyos tervekből, álmokból tényleg nem lesz soha semmi...

Pár héttel ezelőtt feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is ne lehetne valósággá egy terv, egy elképzelés? 

Jelen esetben a megvalósítás egy emberen múlt - és ez az ember én voltam.

Így vettem egy nagy levegőt, a terveket leírtam, Pató Pál úrtól búcsút vettem és a tettek mezejére léptem.

Az eredmény felszabadultság, öröm, kreativitás, újdonság, elégedettség és hála lett.

Azt hiszem, legtöbbször csak egy kis hitre van szükség ahhoz, hogy az akarást tettek váltsák fel és megtegyük azt, amit meg kell tenni.

Más az, amikor várunk és más az, amikor halogatunk - a várakozásban benne van a lehetőség, hogy valami változni fog, de általában olyan dolgot halogatunk, amit akár azonnal megtehetnénk, nem szükséges a körülményeink változása.

Mikor, ha nem most?

Én úgy döntöttem, hogy nem akarok halogatni tovább. Amit megtehetek, azt meg akarom tenni, tudva azt, hogy Isten az, aki munkálja bennem mind az akarást, mind a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően. (Filippi 2:13)

Ukrajna 3. - Személyes vonatkozások

Ukrajnai kiruccanásunk sok szempontból felkavaró volt számomra. A felkavaró szó itt pozitív értelemben szerepel, bár voltak pillanatok, amikor nem éppen a pozitív oldalát sikerült megfognom a dolgoknak... Voltak harcok, voltak nehézségek és ha nagyon drámai akarok lenni (ami általában nekem könnyen megy :D), akkor azt mondanám, hogy ez az utazás megváltoztatta az életemet. Próbálom összefoglalni, mik is voltak/lettek a felkavaró tényezők.

1. A tanítás

Hittanári szakirányon végeztem el a teológiát, de akkor úgy tűnt, hogy csak azért alakult így, hogy a könnyebbik végét fogjam meg a dolgoknak (a héber és az ógörög sajnos nem volt az erősségem...). Már akkor is élveztem a neveléstörténet és a pedagógia tantárgyakat, de magamat soha nem tartottam jó tanár-alapanyagnak. Két éve kért meg az egyik barátnőm, hogy tanítsam angolra és én beleegyeztem - új kihívás, új tapasztalat reményében vágtam ebbe bele és az is hajtott, hogy én is tanulhatok ezáltal. Az órákra való készülés alatt már éreztem, hogy élvezem a folyamatot és azt, hogy segítség lehetek, hogy átadhatom a tudásomat.

Szintén két évvel ezelőtt a barátaim jóvoltából részt vehettem Brett Manning énekszemináriumán, aki egy nemzetközileg elismert énektanár (és nem mellesleg keresztény, ez minden rezdülésében megnyilvánul...). Akkor a nővérem azt mondta: 'Menjél, okosodjál, aztán majd Te tanítasz minket.' Jót nevettünk.... Múlt héten emlékeztetett erre a mondatra. Igaza lett....

Bár még nagyon sok tanulnivalóm van az énekléssel kapcsolatban (is), mégis azt, amit tudok, átadhattam. 

Minden percét élveztem! Ebben mondjuk nagy szerepe volt annak, hogy a résztvevők motiváltak voltak és akartak tanulni, nekem csak el kellett mondanom, amit én megtanultam. A szemináriumok új motivációt adtak nekem is, emellett pedig egy felelősség ébredt bennem azok iránt, akik eljöttek. Most is folyamatosan gondolkozom, hogy hogyan segíthetnék innen több száz kilométer távolságból.

És azt is tudom, hogy ha lesz még lehetőségem arra, hogy tanítsak, élni fogok vele. 

A tanítás motivál, hogy tanuljak, hogy fejlődjek, hogy jobb legyek.

2. Barátságok

Nem terveztem új barátokat szerezni, de Isten máshogy tervezte. :)

Egyrészt kaptam olyan barátokat, akiket Ternopolban ismertem meg. 

Tanyával minden nap együtt voltunk, mégis az utolsó napon történt valami, ami fordulópontot hozott a kapcsolatunkban. C. S. Lewis szavai jutnak eszembe a közös sétánkról a tóparton:

"A puszta társaságkedvelés akkor válik barátsággá, amikor a társaság két vagy több tagja fölfedezi, hogy van egy közös érdeklődési területük, ízlésük vagy véleményük, ami elválasztja őket a többiektől, s amiről egészen addig a pillanatig azt hitték, hogy egyedüli kincsük (vagy terhük). A kezdődő barátság tipikus felkiáltása valami ilyesmi: >>Nahát! Te is? Azt hittem, csak én vagyok így ezzel!<<"(A szeretet négy arca)

Tanyával a tóparton

Amikor el kellett válnunk, könnyek gyűltek a szememben, úgy éreztem, pont most, amikor igazán megnyíltunk egymásnak, el kell engednünk egymást. Aztán rájöttem, hogy ez itt nem a vég. Jövök én még az Ő utcájába és hiszem, hogy Ő is jön az enyémbe :)

Tanya mellett még két lányzó kulcsszerepet játszott a hetemben (és azóta is). Egyszerűen csak hálás vagyok értük, a közös nevetésekért, bolondozásokért, a komoly beszélgetésekért, a közös imádságokért, a Magnumért és azért, hogy Isten napsugarakként használja őket az életemben!

Magnum's angels :)

"Egy titkos Ceremóniamester működik közöttünk. Krisztus, aki azt mondta tanítványainak: >>Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak titeket<<, minden keresztény baráti körnek azt mondja: >>Nem ti választottátok egymást, hanem én választottalak benneteket egymás számára.<< A barátság nem valamiféle jutalom az éleslátásunkért és jó ízlésünkért, amelyek segítségével egymásra találtunk, hanem eszköz, amely által Isten fölfedi előttünk a többiek szépségét. (...) A barátság a kezében eszköz a teremtésre és a kinyilatkoztatásra. Ezen a lakomán Ő terítette az asztalt, Ő választotta ki a vendégeket. S Ő az, akinek mindig az asztalfőn a helye. Sose feledkezzünk meg vendéglátónkról!
Nem mintha állandóan ünnepélyeskednünk kellene!
Isten - aki a nevetést teremtette - mentsen minket attól! Az élet nehéz és örömteli bonyodalmaihoz tartozik, hogy bizonyos dolgokat - azzal együtt, hogy mélyen átérezzük komolyságukat - néha olyan könnyedén kell kezelnünk, mintha csupán játékról lenne szó." (C. S. Lewis: A szeretet négy arca)

3. Misszió

Ez volt az egyik legfelkavaróbb téma számomra. 

Az ukrajnai hetet megelőzően mindig arra gondoltam, hogy ha engem Isten elküldene misszionáriusnak, akkor valószínűleg San Francisco-t vagy Santa Barbarát választaná kiküldetésem céljából. Esetleg Brightont. :) A kelet soha nem vonzott. Akkor inkább maradok itthon!

Félreértés ne essék! Most sem azt tervezem, hogy csapot-papot itthagyok mindent és irány Ukrajna! De a szívemig hatolt valami, amit nem is tudok még jól megfogalmazni. 

Egyrészt rájöttem, hogy nem kell fizikai nyomornak lenni valahol ahhoz, hogy az embereknek szükségük legyen Jézusra. A lelki nyomort legtöbbször fizikai jóléttel palástolják.... Ukrajnában ez ugye kettős, de a szükség az érezhető.

Másrészt olyan példákat láttam-kaptam, amik új fénnyel világítják meg számomra a misszionáriusi kérdést. A misszionárius úgy él az idegen kultúrában, hogy azonosul vele. Nem teremti meg a saját kis szigetét, hanem úgy él, ahogyan az adott ország lakói. Jó példa nekem erre itthon Matt és Mike, akikre magyarként tekintek... Ukrajnában pedig lenyűgöző példa volt a Markey-család, akik az ukrán népet szolgálják az ajándékaikkal. Megindító volt látni a szenvedélyüket és a természetességüket.

Én nem kaptam semmilyen kijelentést, hogy mennem kell, ha úgy lesz, úgyis tudni fogom... De az is biztos, hogy egy ajtó a szívemben, ami eddig le volt lakatolva, résnyire kinyílt. 

4. Isten Szava

Ezt nem fogom részletezni, csak annyit mondok, hogy különleges volt számomra a hét, mert Isten szólt hozzám. Pár hónapja megkértem, hogy ne szóljon, mert én már nem tudom, mit mond Ő, mit magyarázok én bele, elvesztettem a fonalat abban, hogy hogyan is működik kettőnk között a kommunikáció.

Az a jó, hogy nem én vagyok isten, hanem Ő az. Tudja a helyet, az időt, a módot, a miértet. És nem szűnik meg szeretni. Megkérhetem, hogy hallgasson, bedughatom a fülemet, becsukhatom a szememet, körbebarikádozhatom magam. De a szeretete utolér. Ezért vagyok igazán hálás... hogy bármilyen kis buta is legyek és béna, Ő akkor is szeret. Ahogy vagyok....

Ukrajna 2. - Furcsaságok országa

Ukrajna számomra az ellentmondások országa lett.

Ahogyan én láttam, olyan adottságokkal rendelkezik, amiket akár mi, magyarok is megirigyelhetnénk, mégis az adottságok kihasználatlanul maradnak. Nem én fogom megmondani a tutit, de néhány dolog azért még az én laikus szememnek is feltűnt.

Először is. Ukrajna gyönyörű természeti kincsekkel rendelkezik. Visszautunk a Kárpátokon vitt keresztül, legszívesebben meghúztam volna a vészféket és megálltam volna bámészkodni. Csak kapkodtuk a fejünket és felváltva kiáltoztunk: 'Ezt nézd! Huhh, inkább ezt! Azta! Wow!' - és hasonló szavak hagyták el ajkainkat és a jól ismert dal: "Hegyek-völgyek között zakatol a vonat..." És miközben lenyűgözve ültünk Isten teremtésének csodája előtt, meghökkenve észleltük a folyóban hagyott régi vasúti hidakat vagy az apró házakat, amelyek érzékeltették, hogy lakóik nem a felső tízezer közül kerülnek ki. A tökéletesség és a tökéletlenség egymás mellett. Vagy egymásban. 

Biztos vagyok benne, hogy okos emberek kitalálták már, hogy akár ebből turisztikai látványosság lehetne, mégsem hallok arról gyakran (vagyis soha nem hallok róla), hogy Ukrajnába indulnának nyaralni...

És ott van a tenger, amit ez alkalommal nem láttam (ami késik, nem múlik. Ámen. :)), de hallottam róla, hogy gyönyörű, mégsem hozzák ki belőle a maximumot.

Mintha nem akarnák, hogy az ország látogatott legyen.... De miért nem?! Vagy csak hozzám nem jutnak el a hírek és igazából Ukrajna egy népszerű turistahely? :)

Amivel még szembesültem, az az utcai élet kettőssége. Egyrészt még életemben nem láttam ennyi kocka Ladát egy helyen :) Az ukrán sofőrök úgy mennek ezekkel a kocsikkal, mint némely honfitársunk a BMW-vel. Időnként rémisztő volt, a gyalogosátkelőknél általában futottunk, biztos ami biztos alapon. Nem lehetett tudni ugyanis, hogy az autósok megállnak-e... És miközben ott voltak a Ladák, a rohadó városi buszok és trolik (igen, vannak trolik!), olyan gyönyörűen felöltözött embereket láttunk, hogy az egész valahogy valótlannak tűnt. Látszott, hogy különösen a nők nagy hangsúlyt fektetnek a kinézetükre. De nem fért a fejembe, hogy ha szép ruhákra van pénz, akkor szép autókra nincs? (nincs bajom a Ladákkal - azon kívül, hogy elég hangosak és büdösek :D)

Aztán ott voltak a találmányok, ami előtt szájtátva álltunk. Jonny mutatta nekünk képen a 'Halálcsúszda'-t. Nevettünk és hitetlenkedtünk, hogy játszótérre egy ilyen építményt tesz valaki. De fel sem fogtam, hogy ez tényleg létezik egészen addig, amíg ott nem álltunk előtte....

Death slide

Ha hiszitek, ha nem, ezen gyerekek lecsúsznak. A gyomrom már akkor émelyegni kezdett, amikor senki nem volt rajta. Aztán jött egy kisfiú, aki felmászott rá. Egy percig ült a tetején, fontolgatva, hogy 'lecsússzon'-e. Apukája lentről kiabált neki: 'Meg tudod csinálni! Nem adhatod fel!' Nem tudom, hogy végül a mi aggódó tekintetünk, vagy a saját félelme lett a meghatározó a döntésében, de nem mert lecsúszni. Megköszöntem. :) De közvetlenül utána jött egy másik kisfiú (5-6 éves), aki gondolkodás nélkül elindult. Amit láttunk, az nem csúszdázás volt, hanem szabadesés! Épphogy nem sikítottam fel és hálát adtam magamban, hogy vacsora előtt voltunk még, mert tényleg görcsbe rándult a gyomrom a látványtól. Mondanom sem kell, a kisfiú mégegyszer lecsúszott ezek után.

Ki és miért rak egy ilyen 'szörnyet' játszótérre?! 

A legnagyobb kultúrsokk mégis akkor ért bennünket, amikor elhagyni készültük az országot. Hajnali 5-kor szálltunk fel az ún. hálófülkés vonatra. Akkor még nem tudtuk, mit jelent a hálófülke Ukrajnában... Mert fülkékről szó sincs. Ahogy beléptünk a folyosóra, három dolog fogadott bennünket: 1. forróság, 2. masszív emberszag (vonatszaggal keveredve), 3. a folyosóra minden oldalról belógó lábfejek. Én konkrétan majdnem megkérdeztem, hogy Auschwitz-ba megyünk-e. Eddig ilyet csak filmeken láttam. Emberek horkoltak, a meleg miatt pedig többen hiányos öltözékben feküdtek az ágyakon. Lesokkolódtam. 

Az 'ágyak' felnyitva

 Angolul senki nem beszélt, úgyhogy nem is tudtuk, mitévők legyünk.

Marcsi így hitetlenkedett (érdemes a háttérben lévő látványt szemügyre venni.... :))

Végül három 'ágyat' elfoglaltunk, én csak felhúztam a térdeimet és megígértem a többieknek, hogy őrzöm az álmukat. Két óra elteltével a napsugarakkal némi reménysugár is beköszönt az ablakon, 8 körül Orsi vett egy kávét és ezzel helyreállt a világbéke. :)

Orsi és a megmentőnk :)

Ukrajna gyönyörű és ronda. Tiszta és koszos. Vonzó és taszító. Átlagos és rendkívüli. 

Ez Ukrajna.

(és még mindig folyt. köv. :))

Ukrajna - 1. rész

Masha, Sasha, Tasha, Katya - még 12 órája sem tartózkodtunk Ternopol városában, már zsongott a fejem a nevektől. Hogy fogom én ezt megjegyezni? - kérdeztem magamtól.

Egy ködös hétfői hajnalban érkeztünk meg a célállomásra fáradtan és kimerülve az úttól. Csipet csapat Magyarországról. Nagyszerű zenészek, nagyszerű emberek. A barátaim és erre most még büszkébb vagyok, mint két héttel ezelőtt.

De miért is vágtunk bele ebbe az útba? Mi késztetett minket arra, hogy a szabadságunkat arra áldozzuk, hogy Ukrajnában töltsünk egy hetet?

A válasz nagyon egyszerű: Isten. :)

Azért mentünk, mert egy konferenciára hívtak bennünket. Az Ukrajnában lévő Golgota (és más) gyülekezetekből gyűltek össze emberek, hogy a dicsőítésről halljanak, tanuljanak, fejlesszék az ajándékaikat.

Nem tudtam, mire számítsak. Azaz, amire számítottam, az nem volt annyira pozitív.

Azt tudtam, hogy a csapatunkban olyan emberek vannak, akiket tisztelek és szeretek és akikkel általában könnyesre nevetem magam. De Ukrajna körülményeiről hallottam már, így kicsit aggódtam a higiénia miatt, de Istennek hála, mára már az ukránok is megbarátkoztak az angol wc előnyeivel :)

Szóval a kezdeti félelmek hamar feloldódtak, egy verőfényes napos délelőtt kb. 5 óra alvás után elindultunk a konferencia helyszínére. Egy dologra vágytam csak: egy csésze kávéra. Meg is kaptam!

Az emberek már szállingóztak, én pedig csak kapkodtam a fejemet, mert ha valaki nem angolul szólalt meg, akkor el sem tudtam képzelni, hogy miről van szó. Ukránul eddig sem tudtam, oroszul sosem tanultam, így minden szó idegenül csengett a fülemnek. Szóval úgy nézhettem ki, mint a teniszmeccsen a nézők. :)

Mike Payne, csapatunk feje, mint a pesti Golgota Gyülekezet dicsőítővezetője volt a konferencia fő előadója, valamint Ő tartotta a gitár-, a dalírás szemináriumokat is. Több mint 10 éve ismerem Mike-ot és mindig kiváltság, amikor Vele szolgálhatok és több időt a közelében tölthetek. Mike-ból árad a bölcsesség, az érettség, Isten Igéjének az ismerete, a tudatosság és a humor.

Mindannyiunknak megvolt a szerepe. Tomi dobolni tanította a fiatalokat, Karesz a basszusgitározás rejtelmeit osztotta meg, Marcsi arról beszélt az érdeklődőknek, hogy a hegedűt hol és hogyan lehet beiktatni a dicsőítésbe.

A dicsőítőcsapat - Tamás, Jonny, Karesz, David, Mike és Marcsi

Orsinak és nekem pedig a vokál szemináriumok megtartása volt a feladatunk.

A konferencia előtt kb. másfél héttel vállaltam ezt el, feldobott a gondolat, hogy az éneklésről taníthatok, bár arról fogalmam sem volt, hogy mit is kellene mondanom. Összeszedtem pár anyagot, ami nekem sokat segített és miközben készültem, már rájöttem, hogy én magam is tanulok ebben a folyamatban. 

Láttátok már a hangszalagokat képen vagy videon? Tudjátok, hogy működnek? Engem lenyűgözött ez a rész! A 139. Zsoltár egyik verse jutott eszembe: "Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved."

A szemináriumokat angolul kellett tartanom, ami külön izgalom volt, de őszintén megmondom, nagyon élveztem ezt! 

A résztvevők pedig lenyűgöztek. Érdeklődtek, figyeltek, kérdeztek. Akartak tanulni, akartak fejlődni és amikor kérdéssel, vagy tanácsért fordultak hozzánk, láttam, hogy komolyan gondolják. Nem azért akartak többet tudni, hogy jobbak legyenek másoknál, hogy dicsőséget szerezzenek maguknak ebben a világban, hanem azért, hogy a 100%-ot adják Istennek és hogy az ajándékaikkal Őt szolgálják és hogy Ő szerezzen ezáltal dicsőséget. Lenyűgöző, felfrissítő volt velük átélni ezt. Részesei voltunk a győzelmeiknek, az én szívemet pedig megmelengette, hogy segíthetek és hogy szükség van rám. 

Második nap Ternopol már nem egy idegen város volt számomra, hanem egy hely, ahol valamiért otthon éreztem magam. Biztos hogy szerepe volt ebben annak, hogy a város egyes részei a 15-20 évvel ezelőtti Nagykanizsára emlékeztettek. :) De igazából az emberek miatt találtam otthonosnak ezt a teljesen idegen kultúrát. 

Dicsőítettünk, tanultunk, imádkoztunk, kávéztunk, beszélgettünk, sétáltunk, nevettünk, sírtunk együtt. Valami ilyesmi lehetett Jézus mennybemenetele után az egyház. Sokfelől jöttünk (Ukrajna, Amerika, Afrika, Magyarország) és mégis egység volt. 

A Csapat

Az együtt töltött 5 nap hamar elszállt, tudtam, hogy haza kell jönni. Vágytam is rá, meg nem is.

Azóta is gondolkozok rajta, hogy mi miatt maradtam volna. És hogy mi az, ami a szívem egy részét most is visszahúzza.... Még csak részleteket látok a válaszból...

Egy biztos: azt soha nem gondoltam volna, hogy azt fogom mondani, hogy megszerettem Ukrajnát és hogy visszavágyok oda... Pedig most ezt mondom :)

(Folyt. köv.)