Madarat tolláról, embert barátjáról...
Vagyis hozzátartozóinkból (vér szerinti, vagy választott) valamit rólunk is el lehet mondani.
A turné során alkalmam volt több megfigyelést tartani - emberekről, gyülekezetekről, csoportdinamikáról és természetesen a kolibrikről. De most nem róluk szeretnék írni, hanem egy összefüggésről, amivel először azt hiszem a huntington beach-i Refuge gyülekezetben szembesültem, azaz ott gyulladt fel a lámpa a fejemben...
Egész előadás alatt érezhető volt, hogy az emberek nemcsak testben vannak ott, hanem lélekben is, tényleg lebilincseli őket, amit látnak és hallanak. (Most is emlékszem egy feltűnően szőke idősebb hölgyre, aki táncra perdült...) Az előadás végén feljött a lelkipásztor és szó szerint idézett a bizonyságtételekből (majdnem mindet végigsorolta), bátorította az embereket, hogy merjenek kilépni a komfortzónájukból, hiszen nem tudhatják, mi fogja megérinteni egy másik ember szívét. És akkor leesett a tantusz.
AMILYEN A PÁSZTOR, OLYAN A GYÜLEKEZET.
Na jó, ez egy kicsit sarkított kijelentés, de ahogy jártunk-keltünk Amerikában, ezt tapasztaltam legtöbbször.
Általában a lelkipásztorokkal már az előadás előtt találkoztunk és ahogy ők fogadtak bennünket, úgy fogadott a gyülekezet is. Ha a vezető vicces ember volt, az emberek is vették a poénokat. Ha a pásztor éppen a halál árnyékának völgyében sétált, a közösség is érzékenyebb, elgondolkodóbb volt.
Ahol a vezető nagy hangsúlyt fektetett a misszióra, ott az embereknek is ilyen volt a hozzáállása. És ahol adakozó lelkülete volt a pásztornak, ott a gyülekezeti tagok is adakoztak - jókedvűen, szívből.
Odáig mentem a megfigyelésben, hogy az utolsó napok egyikén Philnek elmondtam, mire jöttem rá. Nagy meglepetésemre azt mondta, ő is pont erre jutott :)
Egyrészt ezek a párhuzamok rávilágítottak, hogy mekkora felelőssége van a vezető(k)nek - mit adsz át, mit mutat az életed, mit tanítasz. (És ez nemcsak a lelkipásztorokra igaz...)
Másrészt jó volt látni, hogy mindenki más és máshogyan mutatják meg Isten szeretetét. Én személyesen nagyon hálás vagyok a pásztoromért, a lelki vezetőimért, a vezetőimért. Mindannyian emberek, tökéletlenek, de felhatalmazást kaptak a vezetésre és kiváltság tőlük tanulni.
Volt olyan hely a turnén, ahol teljesen más fogadtatást vártam, de Isten minden alkalommal meggyőzött, hogy nem a taps, nem az örömzaj a jele annak, hogy az üzenet célba ért - mert én nem ismerem az utat egy másik ember szívéhez, ebben (is) Ő a Mester.
