A Reményem

Már több mint egy hónap eltelt a Reménység Fesztivál óta és nem írtam élménybeszámolót.

Először azért nem írtam, mert fel kellett dolgoznom a történteket, aztán azért, mert időm nem volt.

Mostanra már sok részletet el is felejtettem, de pár dolog, ami megmaradt:

- A szervezés profi volt. Minden gördülékenyen ment, mi el voltunk kényeztetve (volt nassolós szoba mogyoróval, kesudióval, répával, csokival, üdítővel), saját öltözőnk volt, amire ugye megint csak azt kérdeztem, hogy 'Mit csinál itt Kismaros Nagykanizsáról?' :)

- A beállópróbán elállt a lélegzetem. Hogy miért? Mert ez a látvány tárult elém:

És ekkor még üres volt az Aréna. :)

- A külföldi fellépők mind nagyon kedvesek voltak, szerettem a Casting Crowns alázatát és természetességét, a Parachute Band pedig már évek óta a szívem csücske, mert szerénység, kedvesség árad a fiúkból. És a Szentlélek ereje. :) Amikor elindultunk a színpadra, a Casting Crowns akkor érkezett meg, jókívánságokat mondtak. Én pedig kisebb gyomorgörccsel az Aréna színpadára léptem. Istennek hála, hogy volt egy-két percünk, mert miközben az est házigazdája beszélt, körül tudtam nézni. Visszanyeltem a könnyeimet - van abban valami különleges erő, amikor több mint 10ezer ember együtt van egy célért - és a húrok közé csaptunk. Tudom, hogy megfordult a fejemben, hogy talán valahogy máshogyan kellene viselkednem - nagyobb színpad, nagyobb közönség - aztán Isten emlékeztetett, hogy miért vagyok ott. Miatta és Érte. Ahogyan Tatabányán, ahogyan a budapesti Golgotában, ahogyan 10 ember előtt és 500 ember előtt éneklek Róla és Neki, úgy kell tízezrek előtt is énekelnem. Ez szabaddá tett!

A három dal olyan gyorsan lement, hogy meg is lepődtem, hogy most kezdtük, de már vége is van...

 

Jó volt része lenni egy ekkora eseménynek, jó volt, hogy nem sztárok voltunk (az egyébként is fura lenne :)), hanem egy kis rész a testben (mondjuk az orrkagylócska :D). 

De hogy mi volt a legjobb a Reménység Fesztiválon a számomra? Az, hogy szombat este az Edwards rezidáncián alhattam. Nagyon későn értünk haza, és amikor beléptem a szobába, ahol aludtam, az alábbi kép fogadott:

 Olivér, Benjamin és Miriam színeztek nekem, az ágy mellett lévő asztal körbe volt szórva virágszirmokkal és ki volt rakva fociskártyákkal (!!!!!), egy pohár víz és egy süti is várt. A meghatottságtól szólni sem tudtam, nagyon jó dolog szeretve lenni (ilyen szép magyarosan). Olivér másnap reggel azt mondta, hogy olyan ellátást kaptam, mint egy ötcsillagos szállodában :) Mondtam neki, hogy ilyen az ötcsillagos szállodában nincs, ez annál sokkal több csillagot ér. :) 

"Ez a jó hír a Reményem, ez a jó hír a Menedékem, ez a jó hír, hogy Jézus meghalt értem és az Isten gyermeke lettem, ez a Reményem".

eMeLeM

Ne ijedj meg, Kedves Olvasó, nem üzleti ajánlatot tárok Eléd. A bejegyzésem 'tárgyait' nem lehet megvásárolni. Merthogy miről is szeretnék írni?

Három kis emberről, akik nem is olyan régen léptek be az életembe és Isten különleges módon használja őket.

eM mint Máté

Ő a második unokaöcsém, akire sokat vártunk, akiért sokat imádkoztunk. Emlékszek arra a pillanatra, amikor drága Nővérem elmondta a nagy hírt, szegénynek majdnem maradandó halláskárosodást okoztam a sikításommal. :) Máté tavaly év végén született meg és azóta is bearanyozza a napjainkat. Amikor először fogtam a karomban, csak szuszogott. Aztán kicsit több időt töltöttünk együtt és könnyeket csalt a szemembe, hogy egy-két napig valamiért engem tüntetett ki azzal a kiváltsággal, hogy a karjaimban megnyugodott. 

Aztán pár hónapja olyan mosollyal ajándékozott meg, hogy végérvényesen levett a lábamról. 

Múlt hétvégén sikerült megint többet vele lennem, tudom, hogy csakúgy mint négyéves bátyja, ő is különleges kisfiú. Csak nevet és mosolyog és szeret. 

eL mint Leah

Leah-val arra az időre nyúlik vissza a történetünk, amikor még csak Isten tudta, hogy Ő meg fog születni. Lencsi anyukája nemcsak az egyik legközelebbi barátnőm, hanem imatársam is. Leah pedig válasz volt az imáinkra. Az Ő létezése döntő pont volt abban, hogy tavaly Amerikába utazzak, Katám áldott állapotának a részese voltam, mai napig nagyon hálás vagyok, hogy annyi mindent megosztott velem! 

Mátéval egy napon Leah is úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy világot lásson, így én örömfürdőzhettem aznap. Láttam Őt képeken, tudtam, hogy éppen hogyan fejlődik, de abban nem voltam biztos, hogy vajon engem hogy fog fogadni.

És múlt héten végre találkozhattunk. Lencsi meglátott és rámmosolygott. Azt hiszem, megkedvelt :) És ez meglehetősen kölcsönös. ;)

eM mint Miriam

Miriam az én kis barátnőm. Matt és Melinda kislánya, aki nem tudom, hogy hogyan és mikor választott ki engem, de kiválasztott. Miriam igazi kiscsaj - szereti a rózsaszínt, kellően cserfes, de olyan gyengédség van benne, hogy bármikor találkozunk, elolvadok Tőle. Mondott már olyat, hogy 'Én vagyok a cuki kisoroszlán, aki nyomja a szöveget' és volt, hogy csak szó nélkül ült az ölemben, átkarolta a nyakamat pici karjaival és megsimogatta a hátam, mintha csak érezte volna, hogy pont arra van szükségem.

Múlt hétvégén Vele is találkozhattam megint, meg is örökítettük az élményt :)

A múlt hétvége nem volt könnyű számomra, de ez a három kincs mégis olyan kedves és felemelő pillanatokkal ajándékozott meg, ami segített átvészelni a nehézségeket.

Elgondolkoztam a velük töltött idő alatt és után, hogy mit tanulhat az ember a csecsemőktől, kisgyerekektől?

Például azt, hogy lehet érdek nélkül szeretni. Azt, hogy a szeretetért nem lehet megdolgozni. És még azt is, hogy van abban valami csodálatos, amikor álarcok nélkül állunk egymással szemben és úgy fogadjuk el a másikat, ahogy van. 

Ez a három csöppség segít nekem kézzelfoghatóbban megtapasztalni azt, hogy Isten hogyan szeret engem - adakozóan, válogatás nélkül, elfogadással.

Nincs verseny, hogy ki a kedvenc, hogy ki áll hozzám a legközelebb, vagy hogy melyikük a cukibb.

Szeretem őket. Pont. (És a szüleiket is. :))

Üzenet a fáradtaknak....

JÉZUS mondja:

"Jöjjetek

 ÉNHOZZÁM 

mindnyájan,

 akik megfáradtatok,

 és meg vagytok terhelve,

 és 

ÉN

megnyugvást adok nektek."

(Máté evangéliuma 11. rész 28. vers)