Santa Barbara

Hét évvel ezelőtt történt.

Egy hűvös márciusi estén egy lila Chevrolet HHR gurult be a város egyik moteljéhez. Gyönyörű szoba várt, pihe-puha ággyal, annyira fáradt voltam, hogy semmi kedvem nem volt éjszakai városnézéshez, gondoltam, úgysem lehet akkora szám ez a Santa Barbara.

Másnap reggel, amikor kinéztem az ablakon, elállt a lélegzetem - pedig csak a kertet láttam :)

Reggelire krémsajtos bagelt ettem (és ha jól emlékszem, egy fél mogyoróvajkrémeset is lenyomtam) és elindultunk felfedezni a várost.

Ha létezik szerelem első látásra, ez az volt :)

Nem akartam továbbmenni, viccesen mondogattam, hogy úgy érzem, Isten ide hív engem misszionáriusnak. 

Úgy intettem búcsút, hogy szívből reméltem, egyszer még visszatérhetek. A szívem egy részét otthagytam akkor (egy másik részét San Franciscoban :))

A turné szervezésekor Santa Barbara neve fel sem merült. De indulás előtti héten mondták, hogy fogunk menni mégis, viszont nem lesz előadás... Nem is értettem, de annyi minden történt, hogy nem is gondolkoztam ezen. 

Teltek a napok és egyre világosabbá vált a tényállás. A Calvary Chapel Santa Barbara meghívott bennünket magukhoz, hogy megáldhassanak bennünket - pihenjünk, kapcsolódjunk ki, töltődjünk fel. Én személy szerint kissé kényelmetlenül is éreztem magam ettől, mert ugye nem pihenni mentem, ugyanakkor teljesen meghatódtam a törődéstől. 

Július 9-én előadás után indultunk. Kb. kétórás autóutat kellett megtennünk. Átsuhantunk Los Angelesen, ami éjszakai fényekben fürdött, szinte végig az óceánparton haladtunk (az óceánról kell írnom egy külön bejegyzést). Ahogy közeledtünk, egyre izgatottabb lettem. A csapatból négyen voltunk már Santa Barbarán, egy szót használtunk a városra: ékszerdoboz. Most is így jelenik meg a szemem előtt... A többiek nem tudták, mire számítsanak, miattuk is izgatott voltam :)

Elindultunk a szállásunkhoz, ami a hegy tetején volt. Merthogy Santa Barbarában az az egyik különlegesség, hogy hegy és óceán is van. Csak ámultunk és bámultunk, ahogy egyre feljebb jutottunk. (Másnap nappali fényben még lélegzetelállítóbb volt a látvány....) A szállásunk egy villaszerűség volt - mindannyian elfértünk benne (azaz 22 személy), a tulaj -Faro - a világ legcukibb embere. Körbevezetett minket, elmondta a szabályokat - a legfőbb az volt, hogy este 5 után nem szabadott kint hangoskodni, mivel a magasság miatt a hang úgy terjed, hogy több kilométeres körzetben is lehet hallani.

Elrendeztük a fekvőhelyeket és nyugovóra tértünk.

Amikor reggel kinyitottam a szemem, ez a látvány fogadott:

Elsőre nem rossz :)

A szoba másik ablakából pedig ezt láttam:

Az erkély végéből pedig látni lehetett az óceánt. Az óceán.....

Első nap lementünk a városba, végigsétáltunk a State Streeten, vásároltunk, majd kimentünk a partra, pont naplementére értünk ki, úgyhogy a giccses-romantikus-gyönyörű óceánparti naplementét is kipipálhattam :) A város európai hangulatú, sokan sétálnak az utcán (ami Amerikában ritkaság) és minden normális méretű, otthonosan jártam-keltem én is (szerintem a többiek is). A látvány nekem semmihez sem fogható. Ahogy Santa Barbara elsőre meghódított, úgy varázsolt el most is. Úgy éreztem egy ponton, hogy túlcsordul a szívem...

Este a csapat sztárséfjei főztek nekünk vacsorát - tárkonyos csirkeragulevest, lecsót, paradicsomos-rákos tésztát, rántott csirkét... Igazi magyaros hangulat volt, ettünk-ittunk-nevettünk-zenéltünk :)

Másnapra a gyülekezet városnézést szervezett nekünk, egy kis troliféleségen végigvittek bennünket a fő útvonalakon, a sofőr pedig érdekességeket mesélt - pl. azt, hogy rendeletbe adták, hogy nem építhetnek a pálmafáknál magasabb házakat, hogy ne takarja semmi a kilátást :)

Elmentünk a bíróság épületéhez, ami a város egyik nevezetessége. Itt történt az, hogy az emlékek olyan erővel törtek rám, hogy magamon kellett folyamatosan tartanom a napszemüvegemet, hogy ne lássák az elhomályosult tekintetemet. Mert semmi nem változott. Csak az én szívem :)

Városnézés után ebéd következett, aztán szörfoktatás, amit én kihagytam, a partról drukkoltam a többieknek.

Este pedig barbecue party várt ránk. Nem akárhogyan, egy autó utánfutóján sütögették nekünk a húsokat:

Találkozhattunk a gyülekezet tagjaival, én David Guzik pásztorral és feleségével beszélgettem főleg és nagyon megáldottak. Mondtam Davidnek még lent a parton, hogy mindig azért imádkoztam, hogy Isten Santa Barbarára hívjon el. Búcsúzásnál mondta, hogy szóljak, ha jönnék. :) Lord willing.

Együtt dicsőítettünk, megcsodáltuk a teliholdat és kellemesen kifáradva tértünk nyugovóra.

Másnap a csapat nagy része Los Angelesbe ment, én Santa Barbarát választottam. 

Egy újonnan szerzett barátságot mélyítettem el, sétáltam és garázsvásáron is voltam - gazdagabb lettem egy karkötővel.

Délután ismét fájó szívvel vettem búcsút álmaim egyik színhelyétől, reménykedve, hogy újra eljutok majd...

És mielőtt bárki azt gondolná, hogy kicsit elfogult vagyok, egy-két negatív dolog.

Egész amerikai utunk során nem láttam annyi hajléktalant, mint Santa Barbarán. Itt találkoztunk olyan emberekkel, akik számomra ijesztőek voltak és hirtelen a táskámat is jobban szorítottam magamhoz.

De! Itt találkoztunk emberekkel!!!!!!

Láthattuk, hogy nem minden csillogó és tökéletes. Az az elképzelés, hogy Amerika az ígéret földje, itt is megdőlt számomra.

Mindenhol vannak emberek, akik szükségben vannak, akik szenvedélybetegek, akik elveszettek, akik sikeresek, akiknek szükségük van Jézusra.

Santa Barbara különleges helyet foglal el a szívemben.

És lehet, nem hiszitek el, de itt is ugyanazt a következtetést kellett levonnom, mint az azt megelőző napokban: Isten nagyon szeret engem. Ismeri az álmaimat, amiket Ő ültetett el a szívemben és a tökéletes időben valóra is váltja őket.

Egy a sok közül

Sokmindent élveztem a turnén, de leginkább azt volt jó megélni, ahogy Isten használt engem - az éneklésen kívül is.

Július 9-én a Huntington Beach-i Refuge gyülekezetben voltunk, ez lett az egyik kedvenc helyem. Koncert közben észrevettem egy férfit, aki neonrózsaszín trikóban sétált be - nem volt nehéz kiszúrni :) Szinte utolsóként jött oda a könyvesasztalhoz, én azt hittem, bátortalan. Barátnőmmel beszélt. Miután elment, barátnőm elképedve fordult oda hozzám: ez a férfi vett egy cd-t és egy könyvet azért, hogy ha találkoznánk valakivel, aki nem tudja megvenni, annak adjuk oda. Kissé szkeptikusan gondoltam arra, hogy vajon honnan fogjuk tudni, hogy valakinek nincs pénze?! Újabb lecke, hogy Isten útjai nem az én utaim :) A férfi nagylelkűségéről hárman tudtunk: barátnőm, a turnémenedzser és jómagam.

Július 13-án hosszú napunk volt. Reggel két koncert volt La Habrában, aztán átutaztunk Downey-ba egy esti koncertre. Nekem ez a hét volt fizikailag a mélypont, időnként úgy éreztem, előadás közben is el tudtam volna aludni :) 

Downey-ba a vártnál kevesebben jöttek el, viszont annál lelkesebbek voltak az emberek.

Alkalom végén szokás szerint elindultam az asztalhoz, hogy tudjak segíteni a többieknek, de félúton egy középkorú hölgy megállított. Sírva mondta el, hogy a nagyszülei magyarok voltak, a nagymamája énekelt neki magyarul, szóval a koncert olyan volt neki, mintha otthon lett volna. Ilyen történetet hallottunk párat, Amerikában tényleg szinte mindenkinek van magyar rokona, barátja, munkatársa, ismerőse... Szóval a hölgy szavai nem leptek már meg, persze, minden alkalommal öröm volt ilyet hallani. Megkértem, hogy kísérjen ki, úgy tudunk még beszélgetni. És akkor mondta azt, hogy koncert közben Isten a szívére helyezte, hogy hozzám jöjjön oda. Megkérdezte, később meg tudja-e venni a cd-t, mert csak három dollárja van. Mondtam, hogy amazon-ról vagy itunes-ról le lehet majd tölteni, azt válaszolta, hogy sajnos nincs számítógépe. Két fia van, egy ikerpár, egyikük lelkipásztor, másikuk pár évvel ezelőtt balesetben agykárosodást szenvedett, neki kell ápolnia. Nem panaszkodott, inkább csak kitört belőle az, hogy nehéz. Elsírta magát és én is megkönnyeztem a szavait. 

Abban a pillanatban beugrott az ajándék csomag. Megkértem, hogy adjon egy percet. Odarohantam Lisához, elmeséltem nagyon röviden a történetet és megkérdeztem, hogy odaadhatom-e az 'ingyen' könyvet és cd-t. Lisa rávágta, hogy persze. Futottam vissza izgatottan és felturbózva, mert tudtam, hogy áldott meglepetés, meglepő áldás lesz. És adni mindig annyira jó!!!! 

A drága hölgy zokogásba tört ki, mondta, hogy nem fogadhatja el, mondtam, dehogynem, ezt valaki pont neki vette :) A három dollárját oda akarta adni, eszem ágában sem volt elfogadni. Persze, csak bedobta az adományos dobozba. Makacs amerikai! :)

Megöleltük egymást, elkérte a címemet, hogy levelet (nem emailt, hanem kézzel írt levelet) tudjon majd írni, majd könnyes szemmel elbúcsúztunk.

Tudtam, miért hozzám 'kellett' odajönnie. Mert én tudtam arról, hogy Isten hogy akarja őt megáldani.

Megint meggyőződtem arról, hogy nincsenek véletlenek.

Megint meggyőződtem arról, hogy Isten úgy tudja összerakni a puzzle darabokat, ahogy én el sem tudom képzelni.

És megint meggyőződtem arról, hogy Isten ma ugyanúgy munkálkodik, mint 2000, 1000 vagy 100 évvel ezelőtt. Nincs változás.

Csak azt tudom mondani, amit Phil minden koncerten elmondott: Istennek szolgálni nem áldozat, hanem hatalmas kiváltság.

A fenti történet pedig tényleg 'csak' egy a sok közül... ;)

Tábor Jeremiás alias Jeremy Camp

Jeremy Camp zenéjével 2003-2004 környékén ismerkedtem meg, amikor egy keresztény  könyvesboltban dolgoztam. Általában zenét hallgattunk, de előfordult, hogy dvd-t néztünk. Az volt a kedvencem, amikor keresztény videoklipeket tartalmazó dvd-t raktunk be - bár ha jól belegondolok, lehet, hogy nem is dvd volt az, hanem VHS (jóég, hogy öregszek :D).

A lényeg. Az egyik valogatáson volt egy dal, ami minden alkalommal odaszegezett a képernyőhöz. Egy rekedtes hangú, gyönyörű kék szemű, karikafülbevalós srác énekelt arról, hogy semmit nem ért. Sokáig nem tudtam eldönteni, tetszik-e vagy sem. A klip is sötét volt, mégis úgy éreztem, tudok kapcsolódni hozzá. Szóval újra meg újra megnéztem és megjegyeztem Jeremy Camp nevét. Csak annyit tudtam akkor róla, hogy ő énekli az Understand című dalt... 

Aztán megismertem az I Still Believe c. dalt és annak a történetét - akkor született, amikor az első felesége haldoklott. Micsoda kijelentés! 'Bármi is történik, akkor is hiszem, hogy jó vagy...' Dalok dalokat követtek és eljött 2008 vége, amikor eddigi életem egyik legnagyobb törése esett meg velem. Nem estek jól a 'kedves', örvendezős dicsőítődalok, keresztény zenék. Jeremy Camp zenéjének a nyersessége, őszintesége, keménysége viszont gyógyította a lelkemet. Vele együtt üvöltöttem, hogy 'Take my life' (Vedd el az életem) vagy hogy 'No matter what it takes' (Nem számít, mibe kerül, Neked adok mindent...). Mivel akkor már a wikipedian is utánaolvastam az életének, tudtam, hogy nem divatból énekli ezeket a sorokat, hanem ő tényleg komolyan gondolja...

2011-ben megjelent az önéletrajza (I Still Believe) és nem haboztam, megvettem. Pont Amerikában voltam, 2-3 nap alatt kiolvastam. Meglepődtem, amikor ismerős nevekkel találkoztam a könyvben - nevekkel, amelyek a gyüliből ismerősek - ugyanis Jeremy édesapja a Calvary Chapel egyik gyülekezetének a pásztora. A könyv csak megerősített abban, amit korábban gondoltam Jeremy-ről: őszinte és hiteles ember.

2012-ben megismerkedtem Jonny és Stephanie Markey-val, akik Ukrajnában élnek és szolgálnak és hogy hogynem, kiderült, hogy jól ismerik Jeremyt, egy gyülekezetbe jártak Indianaban, sőt Jonny egyik testvére nagyon jó barátja Jeremy öccsének. Tavaly Kijevben volt egy konferencia, ahol Jeremy Camp volt a fő vendég. Nagyon szerettem volna elmenni, de sajnos több körülmény is megakadályozott. Egyik nap viszont üzenetet kaptam Jonny-tól. Az alábbi video volt a melléklet:

Konkrétan elsírtam magam. Az egyik kedvenc előadóm és a kedvenc keresztény előadóm személyesen, névre szólóan üzent nekem... Napokig nem jutottam szóhoz. Emlékszem, azt mondtam akkor, hogy el fog jönni az a nap, amikor találkozunk. A hogyan-ról és a mikor-ról persze fogalmam sem volt... :)

Ahogy a turnéra készültünk, többször megfordult a fejemben, milyen jó lenne elmenni valami jó koncertre, mondjuk akár Jeremy Camp-et jó lenne látni színpadon (fent van a bakancslistámon a koncert), de éreztem, hogy erre nem sok esély van. Július 4-én újdonsült barátnőmmel Murrietában sétáltunk este és felmerült Jeremy Camp neve. Kiderült, hogy nem vagyok egyedül a csapatban, aki szereti az ő zenéjét (rokonlélekre találni pedig mindig nagy öröm...). Kicsit álmodoztunk, milyen jó lett volna egy koncert, de nem is tulajdonítottunk nagy jelentőséget ennek a beszélgetésnek.

Másfél nappal később bucis szemekkel álltam a costa mesa-i gyülekezet színpadán és két dolog járt az eszemben:

- szeretnék otthon lenni,

- csak bírjam ki sírás nélkül a három dicsőítést...

Az első kettőt megúsztam :) Ráadásul a szünetekben olyan emberekkel találkoztam, akiket hosszú évek óta nem láttam, szóval a harmadik alkalomra megnyugodtam valamelyest.

Elkezdtük a dicsőítést. Az első dal után volt imádság és hirdetések, én pedig figyeltem az embereket (ez egy jó/rossz szokásom). A 4. sorban egy ismerős arc tűnt fel. Nem hittem a szememnek. Újra odanéztem. Az nem lehet. Megnéztem a mellette ülőt, akiben felismertem a feleségét. Akkor mégis lehet?! ITT VAN JEREMY CAMP!!!!!

A gyomrom görcsbe rándult, a szívem a torkomban dobogott és hirtelen sírni szerettem volna - ez alkalommal az örömtől... :) 

Majdnem leájultam a színpadról és tudtam, hogy szólóznom kell, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bármilyen hang is ki fog jönni a számon. 

És akkor láttam azt, amitől teljesen elérzékenyültem. Jeremy Camp és Adie Camp felálltak és felemelt kezekkel dicsérték Istent. Nem a zenére figyeltek... Akkor jöttem rá, hogy nekem meg nem rájuk kell figyelnem, hanem azt kell tennem, amit előtte is - dicsőíteni Istent. Azért, aki Ő. Azért, hogy Ő adja a vigasztalást. Azért, hogy Jeremy-ék ott vannak. 

Persze remegett a hangom, meg a térdem is. Nem gondolom, hogy minden nap elmondhatom, hogy valaki olyan előtt éneklek, aki a zenéjével életem egyik legsötétebb időszakában segített. Kicsit visszaadhattam, amit kaptam tőle.

És eldöntöttem, hogy oda fogok menni hozzá. Mert akartam, hogy tudja, milyen sokat jelent nekem az őszintesége, a személyes üzenete és az összes dal... Akcióba lendültünk az istentisztelet végén (Mike és Phil nagyon nevettek rajtam). Szóval odamentünk, én lefagytam, Phil mondta Jeremy-nek, hogy van itt valaki, akinek tavaly küldött üzenetet... Jeremy rámnézett, hogy 'Emlékszem! Te vagy az?' És csacsogni kezdett a dicsőítésről, hogy mekkora áldás volt neki, stb. Én meg csak álltam és bámultam, hogy ez biztos nem is igaz... Adie állt mellettem, halkan elnézést kértem a fangirl üzemmódért és elmondtam, hogy annyira köszönöm azt, amit csinálnak és hogy mennyit segítettek nekem Jeremy dalai. Adie (tényleg Édi :)) megölelt, hogy ne csináljam már és hogy köszöni, hogy elmondtam. Aztán közös kép készült: 

Utána még odajöttek külön a csoporthoz, mindenkinek lelkendezett, hogy mennyire felemelő volt ez a reggel és hogy annyira köszöni. Én nem is gondoltam, hogy ő ennyire nyílt természet, kicsit 'művészebbnek' hittem :) 

Jött a csoportkép, utána barátnőmmel ott álltunk, állunk a padlón, hogy 48 óra sem telt el azóta, hogy beszéltünk róla... "Véletlen" haha Jeremy Camp és csaladja Nashville-ben él. Nem volt aznap Costa Mesa-ban fellépése. Nem is értem, miért volt ott. Azaz pontosan értem....

Fényképezés után elbúcsúztak, kaptak egy Story Of Grace könyvet és egy Chords Of Grace cd-t ajándékba... Szóval lehet, hogy a Camp-család időnként minket hallgat a kocsiban :)

Én ezek után nem tudtam nagyon megszólalni, sírhatnékom volt egész délután. Miért? Mert ez a találkozás kézzel fogható jele annak, hogy Isten még a leghalkabb sóhajomat is számon tartja. Az Ő figyelmét semmi nem kerüli el és Neki nem létezik lehetetlen. Az Ő időzítése tökéletes. Találkozhattam volna máskor is Jeremy-ékkel, de ennél tökéletesebb nap nem is lehetett volna. Elhozta nekem Jeremy Camp-et.

Ééééééés ez nem volt elég. Két napra rá újra találkoztunk. Ez alkalommal ő vezette a dicsőítést a pásztorok konferenciáján, én pedig az oldalsó teremből együtt énekelhettem vele, hogy 'Give me Jesus' (ha meghalok, az legyen a temetési dalom!)

Dicsőítés után bedugta a fejét az öltözőbe, elmondta, mennyire izgatott értünk, megkért minket, hogy folytassuk a szolgálatot és Istenáldjon-nal búcsúzott... Marcsi pedig utána kiáltott magyarul: szia Tábor Jeremiás! :D

A turnémenedzserünk pedig elmondta, hogy beszélt Jeremy-vel és elmondta neki, mit jelentett nekem a találkozás. Isten különleges szeretetének a jele volt. Jeremy majdnem elsírta magát a történetemet hallgatva. Mondom, hogy egyenes ember. :)

Azóta is többször visszajátszottam ezt a napot az emlékezetemben. Minden részlete ugyanazt súgja: Isten szeret. Isten a szeretet.

Jeremy. Találkozunk még. Tudom. :)