Újra itthon

Három hete érkeztem haza és azt hiszem, ez a három hét kellett ahhoz, hogy nemcsak fizikailag, de lelkileg is landoljak. A mai délelőtt volt a pecsét erre. Miért is? Mert Tatabányán jártam...

Olyan mintha hónapokkal ezelőtt lettem volna utoljára istentiszteleten, pedig nem is. A mai délelőtt mégis különlegesebb lett számomra. Elárulom, nem azért, mert valami különleges dolog történt. Az én hozzáállásom volt más.

Pár hete egy általam mélyen tisztelt ember egy jól irányzott pofont adott - átvitt értelemben. Látta és érezte rajtam a bizonytalanságot és a hitetlenséget és leszidott. Leszidott, mert nem hittem el, hogy annyira nagyon fontos lenne a jelenlétem Tatabányán. Nekem fontos, hogy ott vagyok, mert kapok és mert adhatok, de másnak miért lenne fontos? Igen, ez tipikusan az én gondolkodásom...

Ahogy ma reggel a vonat begördült Alsógallára, a fentiek jártak az eszemben. És úgy döntöttem, nyitott szívvel lépek be a gyülekezeti terembe. Az alkalom előtt, alatt és után is úgy éreztem, mintha Isten ölelt volna át és azt suttogta volna a fülembe: 'Csak engedd, hogy ezek által az emberek által szeresselek és hadd szeressem őket rajtad keresztül.' 

Ugyanaz az érzés kapott el, mint amikor először látogattam el a tatabányai Golgotába - itthon vagyok.

Tatabányán soha nem ugyanúgy mennek a dolgok - folyamatos változás van. Szeretem ezt a fajta változást. Nem hagyja, hogy belesüppedjünk a megszokásba.

Szeretem, hogy a vezetőségben egység van. Szeretem, hogy bátorítjuk és építjük egymást. Szeretem, hogy imádkozni tudunk egymásért. Szeretem, hogy Isten Igéje van a középpontban. Szeretem, hogy kihívások elé vagyok állítva. 

És azt is szeretem, hogy szerethetek és hogy szeretnek. Csak így, ahogy vagyok.

Hazaértem.

Egyetlen közös pillanat

A szombati hírekben értesültem a balesetről. Mivel anyukámmal beszélgettünk, csak azt nem hallottuk meg, hogy ki is volt az illető, akit a baleset ért.

Drága jó apukám délután mondta, hogy egy fiatal színész biciklivel ment, amikor a villamos elütötte. A szívem összeszorult, amikor megkérdeztem, hogy melyik színházban játszott. Az Új Színházban. Megdermedtem, de azonnal megnéztem a netes híreket, közben magamban folyamatosan azt kértem Istentől, hogy adja, hogy ne ő legyen az... De tudtam, hogy ő az. Egy interjút láttam vele pár hónapja, amelyben a biciklizés iránti szenvedélyéről beszélt. 

Nem is tudom, miért sokkolt a hír. Nem azért, mert híres volt - mivel nem is volt túlságosan híres. Én láthattam kétszer színpadon. Karizmatikus és szenvedélyes ember lehetett, aki akkor is magára vonta a figyelmet, amikor éppen semmi szövege nem volt. Tehetséges színész volt.

Huszár Zsoltnak hívták. 39 évig élt ezen a Földön. 

A halála megdöbbentett, mert volt vele egyetlen privát pillanatom.

Nem úgy találkoztunk, mint színész és műkedvelő. Hanem mint férfi és nő.

Célirányosan haladtam az Andrássy úton, Ő pedig célirányosan haladt a színház bejárata felé. Útjaink keresztezték egymást. Egymásra néztünk, persze, felismertem, hiszen előtte pár héttel láttam a Szentivánéji álom egyik főszerepében.

Ő a Nőre nézett, én pedig a Férfire. Nem volt ebben semmi tolakodó, vagy illetlen, nem éreztem közönségesnek, sem felsőbbrendűnek a pillantását. Egyetlen pillanatig tartott az egész, mindketten folytattuk utunkat.

Én mosolyogva, mert ez az egyetlen pillanat önbizalmat adott (és reméltem, hogy nem valami fura dolog miatt tüntetett ki a tekintetével :D)...

Így él az emlékeimben. Most, hogy már nincs itt, hálás vagyok, hogy volt egy közös pillanatunk.

Huszár Zsolt tragédiája rádöbbentett, hogy nem szabad alábecsülnünk egyetlen pillanatot sem - nem tudhatjuk, hol, mikor és hogyan van az életünk hatással mások életére....

Legyünk éberek és őrizzük meg ezeket az egyedülálló pillanatokat!

Utózönge

Bár szanaszét vagyok, fél liter kávét megittam ma az ébren- és életbenmaradás érdekében, de már másfél hete tervezem ezt a bejegyzést. 

Írtam én Amerikából, de nem írtam Amerikáról. Még sok-sok idő fog eltelni, mire feldolgozom mindazt, ami odakint történt velem, de nagyjából a fejemben összeállt egy kép az országról, melyet sokan az Álmok Megvalósulásának Földjének tartanak.

Először is. Bármit láttam, bármit hallottam, bármilyen hatás ért, semmi, ismétlem SEMMI nem ér fel azzal az áldással, amit Katától, Andrewtól, Shelltől és Kipitől kaptam (mert engem a kutyák által is megáldott az Isten :)). A barátnőmmel közös kocsikázások, folyamatos csacsogás, nevetések, főzések, vásárlások a lelkemnek egy olyan ajtaját nyitották meg, amik zárva voltak - vagy legalábbis csak résnyire nyitottam ki őket. El tudom én engedni magam, de itthon mindig volt valami, ami megakadályozott a teljes kibontakozásban. Amerikában gondtalan voltam. Igen, a félelmeim ott is előjöttek, de mégis a szabadság édes ízét ízlelhettem meg a szeretet, elfogadás által. Ha nem látok semmit Amerikából, akkor is messzemenőkig boldogan és elégedetten térhettem volna haza. 

De Isten valami nagyot készített nekem.

Vártam, hogy a más kultúra, a sajátomtól különböző életvitel olyan hatással legyen rám, hogy ne akarjak hazajönni. De úgy érzem, igazán jó, hogy láthattam Amerika másik arcát is. Hogyan?

Hát úgy, hogy minden nap átmentünk Cahokián. :) Cahokia egy többségében feketék által lakott község. Ilyet az ember csak a filmekben lát - a fekete fiatalok kint állnak, ülnek a ház előtt. Minden nap azon gondolkoztam, hogy ilyen közösségekből vajon hány embernek sikerült már kitörnie. Azt hiszem, ők vannak kevesebben. Én szerettem átmenni Cahokián. Jó emlékeztető volt...

Amit biztosan hazahoznék Amerikából, az az emberek hozzáállása lenne. Van egy sztereotípiánk, hogy mivel az amerikaiak mindig mosolyognak, felszínesek. 'Kit érdekel, hogy megkérdezi, hogy vagyok, úgysem érdekli' - mondjuk mi. Két hét alatt engem átformált az, hogy minden egyes nap, bárhová mentünk be, megkérdezték tőlem, hogy milyen napom van. Nem kellett elmondani az életem történetét, de jól esett egy-egy mosolyt váltani idegen emberekkel és azt mondani, hogy 'Köszi, minden rendben'. Volt, hogy Katának aggódva mondtam, hogy rámmosolygott egy férfi. Ő nevetett és azt mondta: 'Persze, Kincsem, mert itt ez a szokás.' Jaaaaaa. Na, ez jó szokás. Gyakorolni akarom. Itthon. Szeretném, ha az én mosolyom, egy-egy szavam, a magyar embert kicsit feloldaná a borúlátás, a depresszió, az önsajnálat alól. Mert a problémák megoldása szerintem hozzáállás kérdése. Nem fogom én megváltani a világot (Istennek hála - szó szerint - ez az ügy már rendezve van :)), de hiszem, hogy az én kicsi lépéseim hatással lehetnek emberek életére, akiknek az élete majd másokéra lesz hatással, stb. stb. stb.

Kedves amerikaiakkal találkoztam. Naná, hogy nem kerültem senkivel közelebbi kapcsolatba, de kíváncsiak voltak rám és én is kíváncsi voltam rájuk. Attól még, hogy valakit nem engedünk be a belső körünkbe, lehetünk kedvesek és figyelmesek, nem?

Ami még megdöbbentő volt nekem, az a kereszténység. Tudom, tudom. Ott teljesen más. Vannak olyan közösségek, ahol az üzenetet felvizezik, de nem tehetek róla, a szívem teljesen ellágyult, amikor egy cipőboltban (!!!!) keresztény rádiócsatorna szólt. Miközben Kata cipőt próbált, én énekeltem Jeremy Camp-el. 

Nekem igenis üzenetet hordozott a nagy plakát, amire az volt írva, hogy 'Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm...' (23. Zsoltár) Lehet, miattam rakták csak ki, hogy egy intenzív és érzelmes este végén, meglássam és a lelkem megnyugodjon....

A kintlétemet Isten áldásai kísérték nap mint nap. Ott volt a barátságunkban, ott volt a kolibrik táncában, a kis saját csendes időmben, a nevetéseinkben, az emberek kedvességében. Sőt, Cahokiában is ott volt. 

Kérdezték tőlem, hogy kiköltöznék-e... 14 évvel ezelőtt azt mondtam Istennek, hogy ahová vezet, én oda megyek. Most itt kell lennem, itt van a helyem. De ha azt mondja, hogy 'Induláááás', akkor nem akarok habozni. Igen, biztosan szívesen laknék Amerikában, de egyelőre ez nem kérdés :)

Eddigi életem legszebb nyaralásán vagyok túl. És most jó itthon.

Csak jó lenne, ha kis hazánkban a boltok polcán meg lehetne találni a bagel-t, meg a mogyoróvajkrémes csokit :)

Closer...

Aki ismer, tudja, hányszor mondom, hogy az álmok valóra válnak. Csak legtöbbször valamiért ezt a saját életemre nézve nem hiszem el. Pedig az álmok tényleg valóra válnak. Nem mindegyik (hála érte Istennek), de az elmúlt években, sőt, az elmúlt egy hónapban olyan események történtek az életemben, ami miatt magamnak is ismétlem: az álmok valóra válnak. 

Aki ismer, tudja, hogy Josh Groban zenéje mekkora hatással volt és van az életemre. Köszönhetek neki Isten-élményeket, az egyik legközelebbi barátnőmet, sok-sok nevetést és fájdalmas perceket is (a dalai már sok szomorúságot segítettek kiadni magamból könnyek formájában).

Wiener Konzert Haus

 

Tegnap ismét láthattam őt színpadon Bécsben, a Wiener Konzert Hausban, ami egy gyönyörű és az alkalomhoz tökéletesen illő helyszínnek bizonyult. Nem írok beszámolót, mert aki ott volt, átélte, aki nem volt ott, az nem is értheti teljesen, mi is történt... Mindenesetre annyit muszáj elmondanom, hogy a kedvenc dalaimon, a rengeteg viccen, a megható pillanatokon kívül mi volt az a két momentum, amit soha nem akarok elfelejteni:

Az első a Zenekar. Legszívesebben csupa nagybetűvel írnám, megérdemelnék. Egy cselló, három hegedű, két harsona, két trombita, két ütős szekció, egy zongora (időnként tangóharmónika), egy basszusgitár és egy szólógitár (akusztikus és elektromos). Ilyen zenei tehetségeknél a zenei összhangot szerintem könnyű összehozni - tehetségesek, látszik, hogy szívből zenélnek. Viszont van valami, amit nem lehet tanítani. Ez pedig a szívek és az egyéniségek tökéletes összjátéka. Együtt mozogtak, együtt rezdültek és az énekes nem az ünnepelt sztár volt, hanem egy közülük, aki meghajolt a többiek tehetsége előtt és látszott, a szíve azonos ritmusban dobban a többiekével. A családjával. 

Ebből az emberi-szakmai harmóniából olyan szimfónia jött létre, ami engem időnként eufóriával töltött el - kedvem lett volna felpattanni és táncra perdülni egy-két dalnál. De csak a székemben ülve mozogtam és a szememmel, a fülemmel szívtam magamba a csodát. 

Mert szerintem így van értelme a közös zenélésnek. Szeretetben, tiszteletben, természetességben, alázatban és őrültségben. Mert senkit nem kellett félteni a zenészek közül sem, ha 'ereszd el a hajam' volt a levegőben :)

A második momentum maga Josh Groban. Harmadszorra bűvölt el az alázatával, a humorával és a természetes egyéniségével. (A hangja külön bejegyzést érne meg, de szerintem mindenki járjon utána, hogy mit helyezett Isten ebbe a fiúba.) Tudja kezelni az embereket, feszegeti a határokat, egy-egy romantikus, fájdalmas dal után hirtelen váltással olyan poént süt el, hogy nem marad kétség: ő nem isten, nem angyal, hanem pont olyan, mint Te vagy én. 

Az első koncertem után gyáva voltam megvárni, gondoltam, ugyan mi esélyem lehet nekem Vele találkozni? Tavaly novemberben Kriszti barátnőmmel egymásba kapaszkodva vártuk őt, de mások rámenősebbek, erőszakosabbak voltak, így nekem csak a feje búbját sikerült elkapnom. 

Tegnap mondták a magyar rajongók, hogy ha lehet, akkor megvárjuk. Bennem ismét felmerült a kérdés, hogy mennyi esély van már arra, hogy szemtől szemben álljak Vele? Isten pedig ismét bebizonyította, hogy bár az én hitem kicsi, Ő nagy. Minden tiszteletem a testőré és a biztonsági személyzeté, akik tökéletes munkát végeztek. Kedvesen, de határozottan kiosztották az instrukciókat és megígérték, hogy mindenki kap autogramot, de működjünk együtt. Örök hálám a rajongóké, akik hallgattak a szép szóra és együttműködtek. Aki elöl állt, az kapott először aláírást, aztán ők jöttek hátra és a többiek mehettek előre. Azt hittem, Josh mindenkinek csak aláfirkantja, amit kell, nem néz fel, csak teszi a 'dolgát'. És itt kivívta a még mélyebb tiszteletemet. Mindenkihez volt egy szava, megnézte, hogy kinek írja alá a jegyét, a műsorfüzetét, cd-jét, egyebet. Ennek már csak akkor lettem a tudatában, amikor rámkerült a sor. 

Ott álltam előtte, én Maros Eszter Nagykanizsáról, Ő rámnézett, mondtam neki, hogy 'Köszönöm' - mert csak ennyit tudtam kinyögni, Ő pedig mondta, hogy 'Én köszönöm', rámmosolygott és ment tovább.

A homályos, de überkedves Josh Groban személyesen :)

Tudom, tudom, kicsit túlzásnak tűnik ez az egész, de kb. 5 másodpercet Ő rámszánt. Talán már nem is tudja, hogy létezem, de ott és akkor tudatában volt a létezésemnek, és az a pillanat a miénk volt. Josh Grobané és az enyém.

Nem lettem szerelmes, nem folytam szét, egy dolgot éreztem: hálát. És most is ezt érzem. Nincs szomorúság, nincs depi, a tegnapi este engem feltöltött és remélem, hogy egy ilyen élmény után most már én magam is elhiszem, hogy igenis, az álmok tényleg valóra válnak. :)

Fényképek

Az első napokból feltöltöttem képeket a picasaweb albumomba, de az album nem nyilvános.

Ha szeretnéd megnézni, akkor küldj nekem egy emailt (maroseszter@gmail.com) és küldök meghívót! :)

Kozkivanatra.... :)

A legtobb ember a beszamoloim alapjan a kolibrikre kivancsi. 

A kolibrik olyanok, mint a kis tunderek.

Elso reggelemen kint alltam a teraszon, eltelt par perc es megjelentek. Eloszor csak egy, aztan meg egy. Tagra nyilt szemekkel csodaltam oket es azt a tenyt is, hogy kb. ket meteres tavolsag volt kozottunk. Osszesen negyen jottek. Egyikuk 'megallt' velem szemben (ami azt jelenti, hogy a szarnyai ugy mozogtak, hogy nem is lattam oket, de o egyhelyben allt), okos kis bogarszemeivel megvizsgalt, korberepult (azaz korbetancolt), majd miutan felfedezett, nyugodtan raszallt az etetore... Ez egy meghatarozo talalkozas volt! :)

Azota minden reggel es delutan kimegyek, csak hogy lassam oket...

Probaltam kepeket kesziteni, most mar ertem, hogy apukamnak mennyi turelemre van szuksege, hogy egy jo pillanatot kapjon el egy madarrol.... :) 

Ime, ok, a kis draga tunderteremtmenyek....

Amerika, Amerika, Te csodas

Igazabol nem tudom, hogy olvassa-e valaki ezeket a sorokat, de legalabb kiirom magambol a tortenteket.

Az ittletem alatt rengeteg minden tortent. Voltak felemelo pillanatok, voltak nehezebb orak, ettem steaket, beszelgettem Kanada volt malaj nagykovetevel es felesegevel, enekeltem az autoban olyan dalt, amit egyebkent meg sem hallgatnek, sirasig nevettem es sirtam is nevetes nelkul.

Ket dolgot tudok mondani. Egyreszt azt, hogy Isten kiseri minden lepesemet itt. Masreszt pedig minden nap elamulok a baratsag erejen...

Hetfon-kedden Nashvilleben voltunk ketten lanyok, elmeny volt. Nashville eletem egyik legfurabb elmenye eddig. Nem tudom, ki mit tud a varosrol, en annyit tudtam, hogy a country es a kereszteny zene kozpontja, kedvenc zeneszeim kozul sokan ott laknak. Elkepzeltem egy nagyvarost, nyuzsgo elettel, rengeteg latnivaloval. Meg arrol is beszeltunk, hogy talan a ket nap nem is lesz eleg arra, hogy megnezzuk azokat a dolgokat, amik erdekelnek bennunket. Az teny, hogy Nashville gyonyoru helyen van. Gyonyoru dombok veszik korul. De maga a varos olyan kicsi, hogy en csak amultam. Hipp-hopp korbejartuk, meg kocsiba sem kellett szallnunk, mert minden jarhato tavolsagon belul van. Mindenhol zene szol, a zebraknal a lampak madarhangokon jelzik, hogy szabad az atkeles. Az egesz amolyan Las Vegasos stilusban, csak eppenseggel mindenki western csizmat, kockas inget hord :) Nem nagyon ertem most, hogy miert laknak ott emberek.... Nagyon erdekes elmeny volt, folyamatosan csak azt tudtam mondani, hogy ez egy nagyon furcsa varos nagyon furcsa emberekkel.

Az elmult tizenegynehany nap soran rengeteg kerdes merult fel bennem a sajat eletemre vonatkozoan es hiszem, hogy valaszt is fogok talalni ezekre - elobb vagy utobb. ;)

Most meg van ket es fel napom, amit messzemenokig ki fogunk hasznalni.

Ja, ma este gulyaslevest es szilvasgombocot foztunk, es nagyon-nagyon jo lett! Eljenek a hazai izek (ettol fuggetlenul viszek haza magammal kis itteni izt is :))

Hatterben az Arch... (ami egy fel McDonalds jel :P)

Botanikus kert, St. Louis - ez a kep a Japan kertben keszult. A botanikus kertek az orok kedvenceim, csak amultam es bamultam a termeszet csodain!

Nashville, a furcsa varos....

Ryman Auditorium - egy hely, ahol szivesen enekelnek egyszer... Ezen a szinpadon rendszeresen enekelt Johnny Cash, fellepett itt Elvis, es hamarosan fel fog lepni a The Script is...

Ebbol a bekabol sem lett kiralyfi... Lafayette Square, St. Louis

Ez pedig magaert beszel.... :D