Mivel a diétámat újra kellett kezdeni, ismét rákényszerültem, hogy sokkal jobban odafigyeljek, mit eszek, mivel fűszerezek, mik az összetevők.
Nagy öröm, hogy bizonyos zöldségek kifejezetten ajánlottak számomra - mint pl. az édesburgonya, amit 2011-ben szerettem meg Amerikában és azóta is veszek időről-időre.
Mostanában nem konkrét receptek alapján főzök, hanem megnézem, mi van a hűtőben, mélyhűtőben és kipróbálok kombinációkat. Ez lett az eredménye legújabb ötletelésemnek, ami nekem nagyon ízlik :)
Hozzávalók:
- 1 db édesburgonya
- 1 db padlizsán
- 2 dl főzőtejszín
- 1 kis pohár natúr joghurt
- só
- bors
- olíva olaj
Az édesburgonyát meghámoztam, majd vékony karikákra vágtam. (Elég lassan sül, érdemes tényleg vékonyra karikázni.)
A padlizsánt hámozás nélkül karikáztam fel és megsóztam, megborsoztam.
Egy nagyobb jénai tálba egy réteg édesburgonyát, egy réteg padlizsánt tettem és így tovább.
Meglocsoltam egy kis olíva olajjal és beraktam a sütőbe 200 fokra sülni.
Kb. 20 perc múlva ráöntöttem a joghurtot és összekevertem.
15 perc elteltével, amikor már a burgonya is szépen megpuhult, ráöntöttem a tejszínt és visszatettem a sütőbe, hogy összerottyanjon. :)
Biztos hogy lehetne még más fűszerekkel bolondítani, nekem ettől most el kell tekintenem, de mind a padlizsánnak, mind az édesburgonyának elég jellegzetes íze van, vagyis így is nagyon finom.
Ma ebédre lazacfilével ettem, de főételként is fogyasztható.
- 4 ek. mustár (én dijoni mustárt használtam, szerintem az a legjobb és ad egy kis pikáns ízt)
Elkészítés:
A csirkemellet megmosom, majd felcsíkozom. Egy serpenyőbe olajat melegítek, beleteszem a husit, sózom, borsozom.
Olajon fehérre sütöm (lehet pirítani is), majd kiveszem egy külön tálba. A serpenyőben maradt olajon a mézet karamellizálom (fortyog, gyöngyözik, illatozik), majd hozzáadom a mustárt. Amikor ezek összeforrtak, visszateszem a csirkemellet és 2-3 percig forgatom a szószban. És kész is van!
Köretként én rizst főztem hozzá, de van, aki tésztával fogyasztja.
Soha nem gondoltam volna, hogy megszeretem a zabkását. Valamiért az volt elültetve a fejemben, hogy szegényes, íztelen, szagtalan 'étel'.
Tavaly azonban eljött az idő, hogy összebarátkozzunk.
Refluxot diagnosztizáltak nálam és a zabkása a diétám része lett. Ekkor rájöttem, hogy gazdag, ízes, illatos kutyulmányról van szó.
Ettem magában, almával, banánnal, karobporral.
Múlt héten egy új változatot próbáltam ki, ami elsőre levett a lábamról.
Banános-mogyoróvajkrémes zabkása
Hozzávalók egy főre:
- 1/3 bögre zabpehely
- 3/4 bögre víz
- 2 ek. méz
- 1 ek. mogyoróvajkrém
- 1/2 banán
Elkészítés:
A zabpelyhet megpirítjuk, majd felöntjük a vízzel és puhára főzzük. Amikor forr, belevágjuk a banánt, a mézet és a mogyoróvajkrémet. Addig kevergetjük, amíg a mogyoróvajkrém felolvad.
Előre bocsátom, hogy az alábbi sorok nem általános igazságokat hivatottak megállapítani. Amiket leírok, azok a saját élményeim, tapasztalataim, hibáim, győzelmeim sora.
Előtte
Hónapok óta érlelődött bennem a gondolat, hogy elhagyom a közösségi háló egyik legnagyobb színterét, a Facebook népes közösségét. Valami mégis mindig ott tartott. Koncertet akartam reklámozni, kíváncsi voltam mások életére és leginkább féltem.
- eszébe jutnék bárkinek, ha nem lennék jelen?
- fontos az, amit mondok?
- ki figyel igazán?
....és hasonló kérdések váltakoztak a fejemben.
Aztán egy-két történés egy szempillantás alatt felnyitotta a szememet, vagyis inkább tükröt tartott. És nem tetszett, amit láttam.
Az egyik nagy problémám az volt, hogy olyan dolgokat tudok (vagy ami még rosszabb: sejtek) mások életéről, amihez semmi közöm. Tényleg tudnom kell, ki hány kilométert futott vagy mit reggelizett vagy hova kirándult? Ezt nekem akarják elmondani?
A másik nagy problémám a saját tevékenységem volt. Minden egyes posztomnak jelentése volt. A daloknak, a képeknek, az igeverseknek, a bölcs gondolatoknak. Kiírtam a fájdalmamat, az örömömet, amolyan 'nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek' alapon. És meglepően kevesen hallottak meg. Na és emellett ott volt az állandó kukkerolás - sajnos nem tudok ennél jobb szót. Mit csinált xy? Mit like-ol? Mire kommentel és mit? Ezekből jöttek a spekulációk, az irigység, a féltékenység... Egy beszélgetés pedig ráébresztett újra arra, hogy nem a netes jelenlét mutatja meg azt, hogy valaki hogyan viszonyul hozzám, hanem az, ahogyan beszél velem, amikor ott ülünk egymással szemben (legyen szó bármilyen kapcsolatról).
Ekkor döntöttem. Vettem egy nagy levegőt és a profilomat deaktiváltam.
December 15-öt írtunk.
Utána
Az első napok nehezek voltak, mert munkában is, itthon is korábban szabad perceimet azzal töltöttem, hogy megnézzem kivel mi van. Hirtelen ijesztően sok időm felszabadult, azt sem tudtam, mit kezdjek vele. Tudtam, hogy nagyon tudatosnak kell lennem. És elkezdtem odafigyelni arra, hogy megéljem az adott pillanatot és ne azon gondolkozzak, hogy erről vajon mit tudnék írni. Elkezdtem jobban odafigyelni a kapcsolataimra, csetelés helyett találkozókat szerveztem vagy felvettem a telefont és úgy érdeklődtem, hogy mik a hírek a számomra kedves emberek háza táján. És fogadtam hívásokat, amikor mások érdeklődtek a hogylétem felől :)
Hirtelen beszélgetni akartam a 7-es buszon utazó lánnyal, aki a kutyáját olyan szeretettel simította meg, hogy öröm volt nézni, hirtelen úgy éreztem, kezdek felébredni valamiféle álomból. Amióta hazaértem Amerikából, azt mondogatom, hogy valódira vágyok. Valódi kapcsolatokra is. Mekkora öröm, amikor két vagy több ember összejön és valami közös dologba fog - legyen az közös evés, közös játék, közös séta, éneklés, imádkozás vagy csak annyi, hogy élvezzük a másik közelségét.
Az elmúlt több mint egy hónapban rengeteg ilyen ajándékot kaptam.
És legnagyobb meglepetésemre, nyugodtabb lettem. Ez persze nemcsak ezen múlt, de sok köze van hozzá. Megtanultam a felszabadult időmmel is bánni - bár még van hova fejlődni. Előre kivasalom a ruháimat, főzök, takarítok, olvasok, filmet nézek.
Az utcán nem a telefonomat figyelem, hanem a körülöttem lévő világot.
De őszinte akarok lenni. Hiányzik a Facebook. Mert időnként úgy érzem, kimaradok valamiből. Bár mindig rájövök, hogy a hozzám igazán közel állók életéről tudok és tudni is fogok.
És az az életszakasz, amiben most vagyok, jobb így - like-ok és kommentek nélkül. Most kell megtudnom azt, hogy ki is vagyok én, mi határoz meg engem - nyilvánosság nélkül.
Aztán majd biztos visszatérek, mert a Facebook nem gonosz és nem rossz. Sőt! Nagyszerű lehetőség arra, hogy ismeretséget tarsunk fenn (pl. nekem nagy öröm volt megtalálni az óvodai szerelmemet is :)). De beszélgessünk egymással! Írjunk leveleket, találkozzunk, legyünk együtt és osszuk meg a gondolatainkat és az érzéseinket.
Január harmadik hetében járunk és már mostanra sokminden megváltozott az életemben.
A változást tudatos döntések előzték meg, mert változásokra volt szükség.
Első lépésként elhagytam a legnagyobb közösségi oldalt. Erről fogok írni egy külön bejegyzést, mert amikor az első lépést megtettem, nem is gondoltam, hogy miket fog ez okozni.
Második lépésként december végén elköltöztem. Erről tudtam, hogy fordulópont lesz. Öt év után elhagytam kislakást és egy nagyobb kislakást kaptam meg ideiglenesen. Napfényes, gyönyörű, kedves, otthonos. Menedékhely.
Harmadik lépésként úgy határoztam, hogy szabadságra megyek. Nem a munkahelyemen, hanem az éneklésben. Kiléptem a dicsőítésből, nem szervezek koncertet, visszamondtam felkéréseket, nem vállaltam el felkéréseket.
Jött a negyedik lépés. Január első szerdájának hajnalán összeszedtem magam és edzőterembe mentem. Bérletet vettem, így a szerda reggelem teljesen máshogyan indul, mint eddig.
A napjaimat más tölti be, mint az elmúlt években.
Csendesebbek a napok.
Újra tanulok lélegezni.
Újra tanulok élni.
December végén nem gondoltam, hogy ott fogok állni, ahol most állok. Úgy éreztem, megrekedtem, megtorpantam, nincs se előre, se hátra (bizonyos területekre még mindig ez a jellemző).
De hoztam egy döntést, amit követett a másik és így tovább.
Most még előre megyek. Aztán majd megint megtorpanok, sőt biztosan visszafele is fogok lépegetni.
De most csak előre nézek.
Ebben a kesze-kusza világban új értelmet nyert szinte minden - a munka, az öröm, a fájdalom, a kapcsolatok, az önismeret, az Isten ismerete. És új értelmet nyert az a mondat, amit sokszor csak ismételgetünk anélkül, hogy igazán komolyan vennénk: Isten szeret úgy, ahogy vagyok.
