A - mint Adam, Addison Road, The Afters, Alvaro Lopez

Hetekkel ezelőtt megszületett a fejemben a terv, hogy új sorozatot indítok. Ha valaki ismer, az tudja, mennyire szeretem a listákat. Szeretek mindent kategóriákba szedni, besorolni - legyen szó ételről, italról, zenéről, könyvről (sajnos időnként az emberekkel kapcsolatban is hajlamos vagyok a kategorizálás hibájába esni).

Mivel zenei ízlésem Istennek hála, elég színes, gondoltam, ABC sorrendben megosztok párat a kedvenceim közül. Lesznek dalok, amik már régóta velem vannak és lesznek, amelyek újoncként léptek a színre.

Nem is habozok tovább, elkezdem a sort.

ADAM LAMBERT - Whataya Want From Me

Ezt a dalt sokan ismerik, a rádiók egy időben agyonjátszották. Nem tehetek róla, én nem tudom megunni, egyrészt mert ennek a fiúnak a hangja minden egyes alkalommal ámulatba ejt, másrészt olyan szenvedély szorult ebbe a három és fél percbe, ami engem mindig kiüt. A dal szövegére pedig érdemes odafigyelni... meggyőz, könyörög, szíve-lelke benne van. És ez a változat nálam a kedvenc.

ADDISON ROAD - What Do I Know Of Holy

Na, ez egy olyan dal, amitől mindig libabőrözök, könny gyűlik a szemembe és térdre rogyok. Az énekes lány hihetetlenül bájos és természetes, biztos ez is hozzátesz a zene és szöveg tökéletes egységéhez...

THE AFTERS - Light Up The Sky

Ő is új kedvenc. Pár hónapja zártam a szívembe, különösebb magyarázatot szerintem nem is igényel, magáért beszél ;) Csak annyi, hogy igenis, Isten időnként bevilágítja az eget, hogy megmutassa, velünk van, NEM VAGYUNK EGYEDÜL! (én már párszor megtapasztalhattam ezt :))

ALVARO LOPEZ & RESQ BAND - Necesito Amarte

Alvaro Lopez latin-amerikai zenész-énekes, olyan zenét játszik, amitől az ember szíve (és lába is) táncra perdül. Ha választhatnék, ilyen dalokat énekelnék. Vagy legalább vokáloznék :P

To be continued....

Pár héttel később jutott eszembe még egy nagyszerű A betűvel kezdődő zenekar I betűvel kezdődő dala :) A banda az Anberlin, a dal pedig az Inevitable. Azt hiszem, az egyik legromantikusabb mondat, amit dalban megírtak ez: I wanna be your last first kiss... :)

Az álmok útján

Majdnem egy évvel ezelőtt történt. Legjobb barátnőim egyikének az esküvői előkészületei folytak. Csak az hajtott, hogy örömet okozzak neki és férjének, azonban az öröm bumerángként tért vissza hozzám és úgy eltalált, hogy napokig csak pihegtem utána. Ennyi bajom legyen. :) De hogy érthető legyek.

Az öröm okozója a zenélés addig számomra ismeretlen formája volt. Két dalt énekeltem kivételes és tehetséges zenészek gyűrűjében, két olyan dalt, amitől a szívemben, lelkemben addig nyugalomban lévő húrok pendültek meg és keltek önálló életre. Gyerekkorom óta színpadon állok. Anyukámékkal énekeltem, kórusban, együttesben. Voltam töltőhang és voltam szólista. Kivételes ajándékokat kaptam - énekelhettem a Jars of Clay előzenekaraként Dobner Illés barátommal, állhattam a Művészetek Palotájának nagyszínpadán teltház előtt, bejárhattam az országot a Magyar Continentals Singers-szel, lassan 10 éve a Golgota Keresztény Gyülekezetben használhatom a tehetséget, amit Istentől kaptam. De az a tavaly novemberi 10 perc mégis teljesen elütött mindattól, amit addig tapasztaltam. Azt hiszem, akkor először fikarcnyi kétely sem volt bennem, hogy ez az én utam, sőt. Elemi erővel tört rám a vágy, hogy mindig ezt az utat járjam és csak ezt az utat. Hogy énekelhessek egy csapat élén, akár teljes időben... Ettől az új (és számomra meglepően erőteljes) kívánságtól megijedtem. Meg is rendültem, szomorkodtam, amikor nem folytatódott a közös zenélés. Mert amikor nálam egy ajtó bezáródik, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy több ajtó nem is létezik. A fenti vágyat - a be nem teljesülés miatt - lenyomtam és elrejtettem. Időről-időre feltört, de kemény voltam és újra lenyomtam. Mert semmit nem akarok kikaparni magamnak. Ha Isten megajándékoz lehetőségekkel, azokat tárt karokkal akarom fogadni, de én nem akarok keresni, nyomulni, kapaszkodni. Bármennyire is így működik a világ. 

Az utóbbi pár hónapban úgy éreztem, kátyúba kerültem az énekléssel kapcsolatban. Semmilyen lehetőség nem adódott, sőt, ami már megvolt, az is eltűnt. Ez fájt és értetlenül kérdeztem Istent, hogy ez most mit akar jelenteni? Úgy éreztem, elfeledkeztek rólam és nincs szükség rám. Pár héttel ezelőtt pont egy ilyen sírás közben a szívemben egy hangot hallottam: 'Sokkal többet tartogatok a számodra.' Tessék? Mi az, hogy többet? Milyen többet? Mikor? Mit tegyek? Ilyen és ehhez hasonló kérdések szakadtak fel belőlem, de éreztem, az a halk hang nem az álmaim kivetítése, hanem Isten hangja volt. 

Két héttel ezelőtt egy "véletlen" folytán találkoztam egy ismerősömmel, aki abban az énekstúdióban tanár, ahol az általam nagyra tartott speech level singing technikát tanítják. Kb. fél éve tervezem, hogy írok neki levelet és megkérdezem a feltételeket, de persze folyamatosan halasztottam. Most ott volt a lehetőség, nagy levegőt vettem és kifaggattam. Az események pedig felgyorsultak. (Email váltások, Istentől bátorítások (pl. ez), barátok biztatása mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy kicsi, de biztos lépéseket megtegyek.) Tegnap elküldtem a jelentkezéshez szükséges felvételt és még tegnap este megkaptam az emailt, hogy holnap várnak felvételire.

Nem azon izgulok, hogy felvesznek-e, hanem azon, hogy valami új kezdődik el. Isten látja és kezében tartja az álmaimat. Időről-időre azonban nagy levegőt kell vennem és ki kell lépnem hitben. Látszólag számomra ez új út, de úgy érzékelem, inkább csak a már megkezdett utazás folytatása. Hogy milyen ajtók fognak megnyílni? Nem tudom. Nem szeretnék sztár lenni, csak adni szeretnék. Hogy az, ami nekem örömet okoz, az másokat is megindítson - ne azért, hogy engem dicsérjenek, hanem azért, hogy azt dicsérjék, Akiről a dal fakad az ajkamon.

Tudom, hogy a tanulás nemcsak a hangszalagjaimra, hanem a szívemre is nagy hatással lesz. Alig várom, hogy ez a folyamat elinduljon! 

Amikor el kellett döntenem, hogy milyen dalt küldjek jelentkezésként, csak egyre tudtam gondolni. Eddigi életem egyik legnagyobb megtiszteltetése, hogy a dal felét én énekelhettem felvételre. Nemcsak azért, mert gyönyörű, hanem azért, mert minden egyes szó, levegővétel, hangjegy benne a szívem legmélyén zakatoló imát fogalmazza meg. Jó volt újra meghallgatni és emlékezni. Hogy miért éneklek és mi a célom. 

És ismét jó kis emlékeztetőt kaptam, hogy Isten valóra váltja az álmokat. De az időzítés nem a mi kezünkben van. És ez így van jól.

Az elengedés művészete

Mindenki életében vannak visszatérő témák, kihívások. Leckék, amiket egész életünkben - vagy ha úgy tetszik, újra meg újra - tanulnunk kell.

Nekem az egyik ilyen 'bumeráng' az elengedés témája.

Természetemnél fogva drama queen tudok lenni, görcsölök, erőlködök az életem különböző területein. Legtöbbször ezek belső folyamatok, de attól még, hogy nem látszanak, léteznek...

Sokat gondolkoztam már azon, hogy vajon miért ragaszkodok annyira dolgokhoz - megfoghatókhoz és megfoghatatlanokhoz. Miért kapaszkodok abba, hogy hol lakok, milyenek a kapcsolataim, mi a munkám, mit csinálok a szabadidőmben? Miért igénylem azt, hogy a magányom, a fájdalmaim, a félelmeim, az aggodalmaim a mindennapi barátaim legyenek? Miért határozzák meg a fentiek azt, hogy ki vagyok? Persze, ezekből tevődök össze. De ha valaki a szívembe lát, akkor nem egy garzonban lakó, egyedülálló titkárnőt fog látni, akinek a lételeme az éneklés. Legalábbis remélem, hogy nem ezt látják. :) 

Rájöttem, hogy azért ragaszkodok a külső és belső körülményeimhez, mert ezek azt a hamis érzetet adják, hogy kontrollálni tudom az életemet. Döntéseket hozhatok - és hozok is, de amikor Krisztus követőjévé szegődtem, lemondtam az életem irányításáról. Nehéz volt? Csöppet sem, örömmel tettem és soha nem bántam meg. De Isten gyermekének nem szabad elfelejtenie azt, hogy MINDEN az Ő fennhatósága alatt történik - és nem történik :)

Az életemnek ismét olyan szakaszába érkeztem, ahol el kell engednem. Mit is?

- az álmaimat és a vágyaimat,

- embereket,

- körülményeket,

- félelmeket,

- sebeket,

- a jövőt.

Nem azért kell odaadnom ezeket, hogy visszakapjam őket. Hanem azért, mert én úgysem tudok velük mit kezdeni...

Az elengedés, bármilyen egyszerűnek is tűnik, számomra nehéz lépés - pontosan azért, mert kiengedem a kezemből az irányítást. De általában egy lépés csak, egy pillanat és utána nyugalom talál rám.

Mi az alapja ennek az egy lépésnek? Nekem két dolog:

"Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR - békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek." Jeremiás 29: 11

"Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál..." Rómaiakhoz írt levél 8:28

Vagyis: bármi történik és NEM történik az életemben, az Isten engedélyével van. Egyik kedvenc tanítóm szokta mondani, hogy semmi nem történik úgy az életben, hogy az ne menne át először Isten szűrőjén. Felvet ez pár kérdést, nyilván. De nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy ha elhiszem a fenti ígéreteket, ha bízok Istenben, akkor nem kell félnem attól, hogy a saját (lepkefingnyi) erőm mire lesz elég. Nem kell görcsölnöm, hogy mi fog érni, nem kell aggódnom, hogy vénkisasszonyként élem le az életem, vagy hogy énekelhetek-e amolyan profiként. Ezen a ponton már bizonyos szempontból minden mindegy, mert minden rendben van.

Nem az én gondolkodásom szerint, hanem az Ő akarata szerint. 

Csak ezt az egy lépést kell megtennem, utána pedig hátradőlhetek azzal a szent nyugalommal, hogy Isten nagyobb mindennél és kezében tartja az én pici életemet.

El. Kell. Engednem.

És íme a tökéletes dal ehhez a témához :)

Megy a gőzös...

Kismillió dolog van, ami miatt szeretek Tatabányára járni. Szeretem magát az utazást is, mert kisgyerekként bámészkodhatok, leshetem az őzikéket, a nyulakat és egyéb állatfajtákat a vonatból (éljenek a Siemens szerelvények).

Készülhetek lelkileg és fizikailag is az istentiszteletre, elmélkedhetek az élet nagy dolgain.

Tegnap reggel pedig ismét ámulatba eshettem. Az őzikék ez alkalommal nem jöttek, viszont jött valami, ami lélegzetelállító volt (nem szó szerint természetesen :)).

Íme:

A már őszies tájban egy nagy területen a nap fénye ragyogott, a dombok fölött egy sávban fekete felhők gyűltek össze és dühösen haladtak, mintha pusztítani akarnának. Felettük viszont a kék égbolt ragyogott dicsőségesen.
Úgy éreztem magam, mintha a Jelenések könyvébe csöppentem volna....

Gyönyörű látvány volt, félelmetes és felemelő egyszerre. És mit olvastam épp akkor? 'Az egek hirdetik Isten dicsőségét...' Szó szerint. :)

Nektarinos banánkenyér

Hát a névből már az egyikkel is jól lehet lakni. A kettő kombinációja, plusz még egy-két hozzávaló garantált kulináris élmény :)

Tatabányán ismét én voltam a sütifelelős pár hete és szerettem volna valami újat sütni. A brownies-t és a zabpelyhes kekszet a végtelenségig lehet kombinálni, de ez alkalommal saját magamat is kihívás elé akartam állítani. 

Egyik kedves barátnőm ajánlotta a receptet, bár az eredetiben mangó van. Mivel a mangó elég drága, úgy gondoltam, a nektarin tökéletes helyettesítő lesz. És nem is tévedtem.

Hozzávalók:

- 3 közepes, vagy 2 nagy banán (minél érettebb, annál jobb)

- kb. 0,2 dl olaj

- 10 dkg ccukor

- 24 dkg liszt

- 1 teáskanál szódabikarbóna

- 1 teáskanál őrölt fahéj

- 1/2 teáskanál őrölt gyömbér

- 1/2 teáskanál só

- 2 nagy nektarin

(1 zacskó vaníliás cukor, vagy 2 teáskanál vanília kivonat)

Begyújtottam a sütőt első lépésként és ezután láttam hozzá az alap kikeveréséhez: (mivel gázsütőm van, a legnagyobb lángra állítottam, az eredeti recept alapján 195 C-on kell sütni)

Egy nagy tálban a banánokat villával szétpasszíroztam annyira, hogy a lehető legkrémesebb legyen. Ehhez hozzáadtam a cukrot, az olajat, a vaníliás cukrot, majd egy fakanállal összekevertem, míg jól elvegyültek egymással az elemek. Ehhez az egyveleghez öntöttem a lisztet, szódabikarbónát, fahéjat, gyömbért, sót.

Ezután már csak egy dolog hiányzott - a nektarin. Ezt már korábban kis kockákra felvágtam és így adtam a már kész masszához. Jól elkevertem, de óvatosan, hogy a nektarin-darabkák ne törjenek szét.

Kenyérformát kiolajoztam, kiliszteztem és szépen beleegyengettem a süti alapanyagát. Betoltam a sütőbe és kb. 45 percig sütöttem (itt is a gyufabeszúrós módszert használtam - ha már nem ragad rá a gyufára semmi a masszából, akkor jó). 

Kivettem és 20 percig még a formában hagytam, hogy hűljön. 

Aztán kiborítottam a vágódeszkára, a talpára állítottam és hagytam, hogy ott hűljön ki teljesen. (Ha az ember lánya idő előtt kezdi el felvágni, akkor szétesik...)

Miután kihűlt, felvágtam és megkóstoltam. Nagyon finom és egészséges süti!