Előre bocsátom, hogy az alábbi sorok nem általános igazságokat hivatottak megállapítani. Amiket leírok, azok a saját élményeim, tapasztalataim, hibáim, győzelmeim sora.
Előtte
Hónapok óta érlelődött bennem a gondolat, hogy elhagyom a közösségi háló egyik legnagyobb színterét, a Facebook népes közösségét. Valami mégis mindig ott tartott. Koncertet akartam reklámozni, kíváncsi voltam mások életére és leginkább féltem.
- eszébe jutnék bárkinek, ha nem lennék jelen?
- fontos az, amit mondok?
- ki figyel igazán?
....és hasonló kérdések váltakoztak a fejemben.
Aztán egy-két történés egy szempillantás alatt felnyitotta a szememet, vagyis inkább tükröt tartott. És nem tetszett, amit láttam.
Az egyik nagy problémám az volt, hogy olyan dolgokat tudok (vagy ami még rosszabb: sejtek) mások életéről, amihez semmi közöm. Tényleg tudnom kell, ki hány kilométert futott vagy mit reggelizett vagy hova kirándult? Ezt nekem akarják elmondani?
A másik nagy problémám a saját tevékenységem volt. Minden egyes posztomnak jelentése volt. A daloknak, a képeknek, az igeverseknek, a bölcs gondolatoknak. Kiírtam a fájdalmamat, az örömömet, amolyan 'nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek' alapon. És meglepően kevesen hallottak meg. Na és emellett ott volt az állandó kukkerolás - sajnos nem tudok ennél jobb szót. Mit csinált xy? Mit like-ol? Mire kommentel és mit? Ezekből jöttek a spekulációk, az irigység, a féltékenység... Egy beszélgetés pedig ráébresztett újra arra, hogy nem a netes jelenlét mutatja meg azt, hogy valaki hogyan viszonyul hozzám, hanem az, ahogyan beszél velem, amikor ott ülünk egymással szemben (legyen szó bármilyen kapcsolatról).
Ekkor döntöttem. Vettem egy nagy levegőt és a profilomat deaktiváltam.
December 15-öt írtunk.
Utána
Az első napok nehezek voltak, mert munkában is, itthon is korábban szabad perceimet azzal töltöttem, hogy megnézzem kivel mi van. Hirtelen ijesztően sok időm felszabadult, azt sem tudtam, mit kezdjek vele. Tudtam, hogy nagyon tudatosnak kell lennem. És elkezdtem odafigyelni arra, hogy megéljem az adott pillanatot és ne azon gondolkozzak, hogy erről vajon mit tudnék írni. Elkezdtem jobban odafigyelni a kapcsolataimra, csetelés helyett találkozókat szerveztem vagy felvettem a telefont és úgy érdeklődtem, hogy mik a hírek a számomra kedves emberek háza táján. És fogadtam hívásokat, amikor mások érdeklődtek a hogylétem felől :)
Hirtelen beszélgetni akartam a 7-es buszon utazó lánnyal, aki a kutyáját olyan szeretettel simította meg, hogy öröm volt nézni, hirtelen úgy éreztem, kezdek felébredni valamiféle álomból. Amióta hazaértem Amerikából, azt mondogatom, hogy valódira vágyok. Valódi kapcsolatokra is. Mekkora öröm, amikor két vagy több ember összejön és valami közös dologba fog - legyen az közös evés, közös játék, közös séta, éneklés, imádkozás vagy csak annyi, hogy élvezzük a másik közelségét.
Az elmúlt több mint egy hónapban rengeteg ilyen ajándékot kaptam.
És legnagyobb meglepetésemre, nyugodtabb lettem. Ez persze nemcsak ezen múlt, de sok köze van hozzá. Megtanultam a felszabadult időmmel is bánni - bár még van hova fejlődni. Előre kivasalom a ruháimat, főzök, takarítok, olvasok, filmet nézek.
Az utcán nem a telefonomat figyelem, hanem a körülöttem lévő világot.
De őszinte akarok lenni. Hiányzik a Facebook. Mert időnként úgy érzem, kimaradok valamiből. Bár mindig rájövök, hogy a hozzám igazán közel állók életéről tudok és tudni is fogok.
És az az életszakasz, amiben most vagyok, jobb így - like-ok és kommentek nélkül. Most kell megtudnom azt, hogy ki is vagyok én, mi határoz meg engem - nyilvánosság nélkül.
Aztán majd biztos visszatérek, mert a Facebook nem gonosz és nem rossz. Sőt! Nagyszerű lehetőség arra, hogy ismeretséget tarsunk fenn (pl. nekem nagy öröm volt megtalálni az óvodai szerelmemet is :)). De beszélgessünk egymással! Írjunk leveleket, találkozzunk, legyünk együtt és osszuk meg a gondolatainkat és az érzéseinket.
Legyünk jelen egymás életében valóságosan!
És egy ideillő dal :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése