Utózönge

Bár szanaszét vagyok, fél liter kávét megittam ma az ébren- és életbenmaradás érdekében, de már másfél hete tervezem ezt a bejegyzést. 

Írtam én Amerikából, de nem írtam Amerikáról. Még sok-sok idő fog eltelni, mire feldolgozom mindazt, ami odakint történt velem, de nagyjából a fejemben összeállt egy kép az országról, melyet sokan az Álmok Megvalósulásának Földjének tartanak.

Először is. Bármit láttam, bármit hallottam, bármilyen hatás ért, semmi, ismétlem SEMMI nem ér fel azzal az áldással, amit Katától, Andrewtól, Shelltől és Kipitől kaptam (mert engem a kutyák által is megáldott az Isten :)). A barátnőmmel közös kocsikázások, folyamatos csacsogás, nevetések, főzések, vásárlások a lelkemnek egy olyan ajtaját nyitották meg, amik zárva voltak - vagy legalábbis csak résnyire nyitottam ki őket. El tudom én engedni magam, de itthon mindig volt valami, ami megakadályozott a teljes kibontakozásban. Amerikában gondtalan voltam. Igen, a félelmeim ott is előjöttek, de mégis a szabadság édes ízét ízlelhettem meg a szeretet, elfogadás által. Ha nem látok semmit Amerikából, akkor is messzemenőkig boldogan és elégedetten térhettem volna haza. 

De Isten valami nagyot készített nekem.

Vártam, hogy a más kultúra, a sajátomtól különböző életvitel olyan hatással legyen rám, hogy ne akarjak hazajönni. De úgy érzem, igazán jó, hogy láthattam Amerika másik arcát is. Hogyan?

Hát úgy, hogy minden nap átmentünk Cahokián. :) Cahokia egy többségében feketék által lakott község. Ilyet az ember csak a filmekben lát - a fekete fiatalok kint állnak, ülnek a ház előtt. Minden nap azon gondolkoztam, hogy ilyen közösségekből vajon hány embernek sikerült már kitörnie. Azt hiszem, ők vannak kevesebben. Én szerettem átmenni Cahokián. Jó emlékeztető volt...

Amit biztosan hazahoznék Amerikából, az az emberek hozzáállása lenne. Van egy sztereotípiánk, hogy mivel az amerikaiak mindig mosolyognak, felszínesek. 'Kit érdekel, hogy megkérdezi, hogy vagyok, úgysem érdekli' - mondjuk mi. Két hét alatt engem átformált az, hogy minden egyes nap, bárhová mentünk be, megkérdezték tőlem, hogy milyen napom van. Nem kellett elmondani az életem történetét, de jól esett egy-egy mosolyt váltani idegen emberekkel és azt mondani, hogy 'Köszi, minden rendben'. Volt, hogy Katának aggódva mondtam, hogy rámmosolygott egy férfi. Ő nevetett és azt mondta: 'Persze, Kincsem, mert itt ez a szokás.' Jaaaaaa. Na, ez jó szokás. Gyakorolni akarom. Itthon. Szeretném, ha az én mosolyom, egy-egy szavam, a magyar embert kicsit feloldaná a borúlátás, a depresszió, az önsajnálat alól. Mert a problémák megoldása szerintem hozzáállás kérdése. Nem fogom én megváltani a világot (Istennek hála - szó szerint - ez az ügy már rendezve van :)), de hiszem, hogy az én kicsi lépéseim hatással lehetnek emberek életére, akiknek az élete majd másokéra lesz hatással, stb. stb. stb.

Kedves amerikaiakkal találkoztam. Naná, hogy nem kerültem senkivel közelebbi kapcsolatba, de kíváncsiak voltak rám és én is kíváncsi voltam rájuk. Attól még, hogy valakit nem engedünk be a belső körünkbe, lehetünk kedvesek és figyelmesek, nem?

Ami még megdöbbentő volt nekem, az a kereszténység. Tudom, tudom. Ott teljesen más. Vannak olyan közösségek, ahol az üzenetet felvizezik, de nem tehetek róla, a szívem teljesen ellágyult, amikor egy cipőboltban (!!!!) keresztény rádiócsatorna szólt. Miközben Kata cipőt próbált, én énekeltem Jeremy Camp-el. 

Nekem igenis üzenetet hordozott a nagy plakát, amire az volt írva, hogy 'Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm...' (23. Zsoltár) Lehet, miattam rakták csak ki, hogy egy intenzív és érzelmes este végén, meglássam és a lelkem megnyugodjon....

A kintlétemet Isten áldásai kísérték nap mint nap. Ott volt a barátságunkban, ott volt a kolibrik táncában, a kis saját csendes időmben, a nevetéseinkben, az emberek kedvességében. Sőt, Cahokiában is ott volt. 

Kérdezték tőlem, hogy kiköltöznék-e... 14 évvel ezelőtt azt mondtam Istennek, hogy ahová vezet, én oda megyek. Most itt kell lennem, itt van a helyem. De ha azt mondja, hogy 'Induláááás', akkor nem akarok habozni. Igen, biztosan szívesen laknék Amerikában, de egyelőre ez nem kérdés :)

Eddigi életem legszebb nyaralásán vagyok túl. És most jó itthon.

Csak jó lenne, ha kis hazánkban a boltok polcán meg lehetne találni a bagel-t, meg a mogyoróvajkrémes csokit :)