Egyetlen közös pillanat

A szombati hírekben értesültem a balesetről. Mivel anyukámmal beszélgettünk, csak azt nem hallottuk meg, hogy ki is volt az illető, akit a baleset ért.

Drága jó apukám délután mondta, hogy egy fiatal színész biciklivel ment, amikor a villamos elütötte. A szívem összeszorult, amikor megkérdeztem, hogy melyik színházban játszott. Az Új Színházban. Megdermedtem, de azonnal megnéztem a netes híreket, közben magamban folyamatosan azt kértem Istentől, hogy adja, hogy ne ő legyen az... De tudtam, hogy ő az. Egy interjút láttam vele pár hónapja, amelyben a biciklizés iránti szenvedélyéről beszélt. 

Nem is tudom, miért sokkolt a hír. Nem azért, mert híres volt - mivel nem is volt túlságosan híres. Én láthattam kétszer színpadon. Karizmatikus és szenvedélyes ember lehetett, aki akkor is magára vonta a figyelmet, amikor éppen semmi szövege nem volt. Tehetséges színész volt.

Huszár Zsoltnak hívták. 39 évig élt ezen a Földön. 

A halála megdöbbentett, mert volt vele egyetlen privát pillanatom.

Nem úgy találkoztunk, mint színész és műkedvelő. Hanem mint férfi és nő.

Célirányosan haladtam az Andrássy úton, Ő pedig célirányosan haladt a színház bejárata felé. Útjaink keresztezték egymást. Egymásra néztünk, persze, felismertem, hiszen előtte pár héttel láttam a Szentivánéji álom egyik főszerepében.

Ő a Nőre nézett, én pedig a Férfire. Nem volt ebben semmi tolakodó, vagy illetlen, nem éreztem közönségesnek, sem felsőbbrendűnek a pillantását. Egyetlen pillanatig tartott az egész, mindketten folytattuk utunkat.

Én mosolyogva, mert ez az egyetlen pillanat önbizalmat adott (és reméltem, hogy nem valami fura dolog miatt tüntetett ki a tekintetével :D)...

Így él az emlékeimben. Most, hogy már nincs itt, hálás vagyok, hogy volt egy közös pillanatunk.

Huszár Zsolt tragédiája rádöbbentett, hogy nem szabad alábecsülnünk egyetlen pillanatot sem - nem tudhatjuk, hol, mikor és hogyan van az életünk hatással mások életére....

Legyünk éberek és őrizzük meg ezeket az egyedülálló pillanatokat!