Újra itthon

Három hete érkeztem haza és azt hiszem, ez a három hét kellett ahhoz, hogy nemcsak fizikailag, de lelkileg is landoljak. A mai délelőtt volt a pecsét erre. Miért is? Mert Tatabányán jártam...

Olyan mintha hónapokkal ezelőtt lettem volna utoljára istentiszteleten, pedig nem is. A mai délelőtt mégis különlegesebb lett számomra. Elárulom, nem azért, mert valami különleges dolog történt. Az én hozzáállásom volt más.

Pár hete egy általam mélyen tisztelt ember egy jól irányzott pofont adott - átvitt értelemben. Látta és érezte rajtam a bizonytalanságot és a hitetlenséget és leszidott. Leszidott, mert nem hittem el, hogy annyira nagyon fontos lenne a jelenlétem Tatabányán. Nekem fontos, hogy ott vagyok, mert kapok és mert adhatok, de másnak miért lenne fontos? Igen, ez tipikusan az én gondolkodásom...

Ahogy ma reggel a vonat begördült Alsógallára, a fentiek jártak az eszemben. És úgy döntöttem, nyitott szívvel lépek be a gyülekezeti terembe. Az alkalom előtt, alatt és után is úgy éreztem, mintha Isten ölelt volna át és azt suttogta volna a fülembe: 'Csak engedd, hogy ezek által az emberek által szeresselek és hadd szeressem őket rajtad keresztül.' 

Ugyanaz az érzés kapott el, mint amikor először látogattam el a tatabányai Golgotába - itthon vagyok.

Tatabányán soha nem ugyanúgy mennek a dolgok - folyamatos változás van. Szeretem ezt a fajta változást. Nem hagyja, hogy belesüppedjünk a megszokásba.

Szeretem, hogy a vezetőségben egység van. Szeretem, hogy bátorítjuk és építjük egymást. Szeretem, hogy imádkozni tudunk egymásért. Szeretem, hogy Isten Igéje van a középpontban. Szeretem, hogy kihívások elé vagyok állítva. 

És azt is szeretem, hogy szerethetek és hogy szeretnek. Csak így, ahogy vagyok.

Hazaértem.