Ha vasárnap, akkor....

... gyülekezet. És ha gyülekezet, akkor...

...Tatabánya tádádátátá :)

Pontosan három hónappal ezelőtt voltam először úgy Tatabányán, hogy tudtam, oda szeretnék járni rendszeresen.
Emlékszek a félelmeimre (vajon el fognak fogadni? be tudok illeszkedni?), a kétségeimre (biztos, hogy Isten vezet vagy csak menekülök? normális vagyok? :)) és az izgatottságra, amit akkor éreztem.
Már azon az első vasárnapon leomlottak a falaim, teljesen biztos voltam abban, hogy Isten vezetett, minden kétségem eltűnt (bár az, hogy normális vagyok-e, ma is kérdéses :D) és az izgatottságom azóta sem múlt el. Sőt.

Egyre jobban furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért... Miért kellett nekem Tatabányára mennem? Mi az, amiben Isten engem ott használni akar? Minek lehetek a részese?

Örülnék, ha le tudnám írni, mit is jelent nekem ez a gyülekezet. A legjobb szó, amit találok az az OTTHON.
Önmagam lehetek, szabad lehetek, befogadnak és befogadhatok. Új emberek között vagyok, mégis olyan, mintha mindig is ott lettem volna. Természetfeletti és természetes egyszerre ez az egész....
És most újra változások vannak...
Hiszem, hogy Isten számunkra, mint gyülekezet számára valami nagyot, újat tartogat, aminek a megragadásához egy pillanatnyi szomorúság is társul. El kell engednünk a pásztorunkat, hogy betöltse azt az elhívást, amit Istentől kapott. Ez nekem is derült égből villámcsapásként jött és miközben az egyik szemem sír, a másik nevet, tudom, hogy minden rendben lesz. 'Benned mindig minden javamra válik.' Ugye :)

Ma reggel ebben a boldogan szomorú, szomorúan boldog állapotban tartottam a gyüli felé, kíváncsian vártam, a mai napra mit tartogat Isten.
Az egyik dolog, amit nagyon szeretek ebben a közösségben, hogy reggel 9-kor sem normális senki. Én nem is tudom, mikor nevettem rendszeresen ennyit korán reggel. Minden vasárnap ez van. Olyan vicces, szeretetteljes légkör fogad minden egyes alkalommal, amit nem szoktam meg - és nem is akarok megszokni.
Ahogy készülődtünk (imádság, kávé, próba, chit-chat), ismerős arcok bukkantak fel. A pesti Golgotából. Hirtelen olyan zavarba jöttem, azt sem tudtam, hol vagyok. Egymásra csodálkoztunk, jó volt kimondani, hogy 'Én ide járok!' és olyan jó volt látni, hogy mindegy ki, hova jár, egységben vagyunk.

A másik dolog, amit nagyon szeretek a tatabányai Golgotában az, hogy mindig van valami, ami által Isten szól hozzám. A mai tanítás emlékeztetett egyrészt arra, hogy fel kell karolni a gyengéket és hagyni kell, hogy a saját ütemükben pihenjék ki magukat (akár fizikailag, akár lelkileg), másrészt pedig, hogy merjünk nagyot kérni Istentől. Mindig rácsodálkozok arra, hogy milyen kishitű tudok lenni, hogy mennyire nem hiszem el azt, hogy Neki tényleg minden lehetséges! MINDEN.

Ezek után várom a folytatást.
Vasárnap van és én már most arra gondolok, hogy vajon jövő vasárnap mi fog történni... :)
És ez így megy már három hónapja....

Lábjegyzet: Ma én voltam a sütislány (be van osztva, hogy melyik hétvégén ki visz sütit), így örömmel és megelégedéssel nyugtáztam, hogy a joghurtos-meggyes és a banános-mogyoróvajas finomság is elfogyott egy szempillantás alatt :) Sőt, valaki a receptet is elkérte, ami nekem felér egy főnyereménnyel :)