Ezt szó szerint kell érteni. Ugyanis a Tatabányáról induló vonatot majdnem egy perccel késtem le, így futnom kellett, hogy ne maradjak le... A vonat nem vár - szól a nóta :)
Ez van, ha jó a társaság és van miről beszélni... Így is tudtam volna még maradni...
Rengeteg minden kavarog bennem.
Izgatottság. Szomorúság. Zizegés. Várakozás. Vágyakozás. Öröm. Magány. Tavaszi zsongás. Elengedés. Ragaszkodás. Feszülés. Élet. Múlt. Jelen. Jövő.
Őszintén bevallom, ma furán éreztem magam Tatabányán. Tatabányán mindig jó, csak ma valahogy nekem fura volt. Én nem tudok mit kezdeni a mostani helyzettel. Próbálok úgy tenni, viselkedni, mintha semmi nem történt volna, miközben pontosan tudom, hogy rengeteg dolog történt, nem is kis horderejű dolgok és a változások nemcsak előttünk vannak, hanem már elkezdődtek. Ebben a számomra fura időszakban próbálom a helyemet megtalálni. Tudom, hogy azt kell folytatnom, amit elkezdtem.
Szolgálni a dicsőítésben, beszélgetni az emberekkel, ott lenni, a család részévé válni...
Azt gondoltam, ez semmilyen nehézséget nem fog okozni, de ma valamiért nehezebb volt. Talán azért, mert a változás ma egészen valóságos lett.
Szeretném a legtöbbet kihozni ebből az időszakból. Támogatni, bátorítani, segíteni azt, akinek erre van szüksége, odaállni amellé, aki számít rám. Ma éreztem azt, hogy kevés vagyok ehhez. De nem is igazán rám van szükségük az embereknek, hanem arra, aki bennem van. Ma összeszorult a szívem a változás miatt. Továbbra is meg vagyok győződve arról, hogy ez az új időszak előre fog vinni - engem személyesen is és a gyülekezetet is. És mindig ott van bennem egy de... Számomra ez a közösség így teljes, ahogy van. Csak talán megint azon kellene elgondolkodnom, hogy 'ez nem rólam, csak Rólad szól...'
Ma reggel rengeteg minden megérintett, de egy dologra Isten különösen felhívta a figyelmemet.
Várakozás. Csendben ülni és várni Istenre.
Nem ma hallottam ezt először... Hetek óta érzem, hogy le kellene ülnöm és csak kikapcsolni minden kép- és hangforrást, telefont, számítógépet, ki kellene zárni a külvilágot és csak hallgatnom kellene. Kicsit olyan, mintha futnék Isten elől. Pedig tudom, hogy így is, úgy is ott fogok kikötni Nála. Nem tudom, miért húzom az időt. Állandóan teszek-veszek, jövök-megyek, sütök-főzök (amit nagyon élvezek), és amikor eljön az idő, hogy kikapcsoljak, akkor inkább bekapcsolok. Megtöltöm a fejemet teljesen felesleges és nem is építő dolgokkal. A kifogásokat pedig megtalálom...
Ma Isten azt mondta, hogy így szeret, ahogy vagyok, nem kell erőlködnöm. De ahhoz, hogy meghalljam Őt, ahhoz a saját lelkemet is le kell csendesítenem.
Ez most a cél. És tudom, mi fog történni... Ezt fogom majd mondani:
"I waited and waited and waited for God.
At last he looked; finally he listened." 40. Zsoltár 1
(Vártam és vártam és csak vártam Istenre. És végre rámnézett, végül meghallgatott."
Hogy meddig kell várnom, meddig kell csendben lennem, azt nem tudom.
De azt tudom, hogy Isten hűséges és találkozni fog velem. Tudom, hogy azt a békességet fogom megtapasztalni, amit emberek, tárgyak, zenék, illatok, képek nem tudnak megadni. Azért örülnék, ha Isten most egy tengerpartra helyezne és ott kellene csendben várnom...
A tengerpart élménye várat magára, így itt a kis kuckómban várom a Nagy Találkozást. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése