Ha az Úr akarja és élünk.... avagy az álmod egyszer majd valóra vál...

2011-et egyik legkedvesebb barátnőmmel kezdtem. Egy hetet együtt töltöttünk, velem lakott kis kuckómban. Filmeztünk, csacsogtunk, álmodoztunk. Micsoda hét volt! :)

Utolsó nap, barátnőm ajándékot készített nekem. Van a szobám falán egy üzenőfal. Erre ő rajzolt egy táblázatot, amibe beírhatom, hogy mi történik velem 2011-ben - milyen filmeket láttam, milyen könyveket olvastam, milyen új zenéket ismertem meg, milyen eseményeken vettem részt, stb.

Az első oszlop a Dreams (Álmok) címet kapta.

Eszter (azaz én) 2011. január 6-án bátortalanul beírta az álmokhoz, hogy 'America'. Néztem a bűvös szót, és arra gondoltam, hogy 'Na, ez tuti ebben az oszlopban marad és nem kerül át a 'Travel' (Utazás) listára...'

Isten ismét bebizonyította, hogy ami nekem lehetetlennek tűnik, az neki nem kihívás.

Amerika azért volt álom számomra, mert van ott valaki, aki szívemnek nagyon kedves. Egyik legközelebbi barátnőm él St. Louis-ban és bár napi szinten tartjuk a kapcsolatot, nem is érezzük a nagy távolságot, mégis  tudjuk, hogy a személyes találkozást nem pótolhatja semmi.

Régóta imádkoztunk azért, hogy kijuthassak Hozzá és drága férjéhez, de bennem mindig volt hitetlenkedés. Most eszembe jut az, amikor tavaly szeptember 14-én egy buszmegállóban azt mondtam másik drága barátnőmnek, hogy 'Most elhiszem, hogy kijuthatok Amerikába.' De a kételkedés visszakúszott a szívembe... (a dátumra csak azért emlékszek ilyen pontosan, mert egy nagy koncert után boldog-kimerült-feltöltődött állapotban az élet nagy dolgain elmélkedtünk és megállapítottuk, hogy Isten számára nem létezik lehetetlen :))

Augusztus 19-én repülőre ülök. Ha Isten akarja és élek :) Két hétre elrepülök messzi tájra, amit most az áldások földjének látok. Nem azért, mert Amerika, nem azért, mert más kultúra, hanem egyszerűen csak azért, mert két olyan emberrel lehetek, akik jóban-rosszban velem vannak, akik mellett önmagam vagyok és hosszú évek óta először PIHENNI fogok. Kikapcsolok teljesen és elveszem mindazt az áldást, ami el van készítve már most arra a két hétre. 

Az izgatottságot nem tudom kifejezni szavakkal. Folyamatosan jár az agyam -ahogy Budapest utcáin sétálok, azon álmodozok, hogy milyen érzés lesz St. Louis járdáit koptatni, hova megyünk majd, mit eszünk, mit csinálunk, és a listát sorolhatnám napestig.

Isten meglep. A meglepetéseire pedig csak egy kérdés szakad fel belőlem: Hogy szerethetsz engem ennyire?

Szóval. Kalandra fel ismét! St. Louis készülj rám, én is készülök Rád! :)