Kilenc hónap

Kilenc hónap - mennyi mindent jelenthet egy ember életében...

Nálam a kilenc hónap most egy kettős időszak lett - gyász és vigasztalás, bánat és öröm, üresség és beteljesülés.

Számolom vissza a napokat abban a tudatban, hogy hamarosan minden megváltozik, hiszen elvileg egy hét múlva életet adok gyermekemnek. És számolom vissza a napokat, hiszen négy nap múlva lesz a 9. hófordulója a napnak, amikor minden megváltozott - Anya meghalt.

A kilenc hónap kibővül az elmúlt másfél évre, amikor a családunkra egy olyan időszak köszöntött, amit csak úgy neveztem el: a rettenet. Szerintem sokan félünk eseményektől, betegségtől, veszteségtől, az én legnagyobb félelmem az volt, hogy Anyát elveszítem.

Tavaly februárban derült ki, hogy negyedik stádiumú tüdőrák pusztítja a szervezetét. És Anya, ahogy mindig, most is felvette a kesztyűt. Soha nem fogom elfelejteni az első napok borzalmát, amikor azt sem tudtuk, hogy mit csináljunk. Aztán Anya, drága Anya azt mondta (cenzúrázatlanul): A kis f@omat, hát nem fogok én meghalni! Ilyen volt. 

És harcolt. És gyógyult. A kezelések hatására javultak az eredmények. 

Sokat beszélgettünk, minden nap, amikor kiléptem a munkahelyemről, ő volt az első, akit felhívtam. Nem lelkiztünk mindig, volt hogy csak azt beszéltük meg, ki mit evett aznap.

Anya velem volt, én pedig vele. De rohadt nehéz volt. 

Remélni, hinni, kitartani, nem összerogyni.

Pedig tudtam, éreztem (hülye megérzések, amik nálam mindig nagyon erősek), hogy el kell majd búcsúznom.

És megőrültem a tudattól, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnom - bár itt kell megemlítenem, hogy olyan csodálatos barátokat kaptam, akikre minden pillanatban számíthattam ebben az időszakban (is).

Aztán tavaly júliusban szerelembe estem. Egy nagy csalódás után voltam és nem is gondoltam, hogy nekem jár majd valaki, aki felvállal, aki tisztel és főleg, aki mellettem dönt, de hirtelen itt termett ez a férfi és tudtam, tudtuk, hogy hazaérkeztünk. Lecövekeltünk egymás mellett. 

Kilenc év után az első fiú volt, akit hazavittem bemutatni a szüleimnek, volt izgalom! :) 

Azért is volt ez érdekes, mert Anya MINDEN fiúügyemről tudott és mindig el is mondta a véleményét. Mindig azt mondta, hogy többet érdemlek - nem időhúzást, nem hülyítéseket, meg nagy szavakat, hanem azt, hogy valaki őszintén szeressen. Sírt értem, velem, meg nevettünk együtt a hülyeségeken. Úgyhogy nyilván izgultam, most vajon mit lát.

Parókában várt bennünket (nagyon csinos volt), csülkös babot főzött. Átestünk a formaságokon, aztán beültünk a nappaliba és Anya így szólt: "Mielőtt bárki bármit mondana. Ákos, ez vagyok én. (Felemelte a parókáját.) De igazából ez vagyok én." És nevetett. Odavoltam a humoráért, hú de hiányzik ez is!

A találkozó után hívtam, hogy mi újság és teljesen izgatott volt, hogy nem mert hívni, mert nem akart zavarni, de igazából nagyon kíváncsiak, hogy Ákosnak mi volt a benyomása róluk. És elmondta az ő benyomásukat. Szerintem egyetlen fiúról sem nyilatkozott ennyire pozitívan első találkozás után. (Az egyetlen negatívum az volt részéről, hogy Ákosnak van tetoválása és ő nem szereti a tetoválásokat :)) Csodás érzés volt hallgatni és csak remélni tudtam, hogy lesz második találkozás. 

Anyukám boldognak látott, megismerte azt az embert, aki őszintén szeret, aki mellett önmagam lehetek és akit teljes szívemből szeretek.

De második találkozásra nem került sor.

Gyűlölöm a rákot. Kiszámíthatatlan és alattomos. Október 20-án Anya bekerült a sürgősségire. Onnan átkerült egy másik osztályra (én már azt sem tudom hová), de amikor bementem hozzá, még magánál volt. Ákosról kérdezett, hogy jól van-e. Elmondta, milyen adminisztratív teendők vannak (ez is tipikus). Apát kérdeztem, hogy mekkora a baj és akkor tudtam meg, hogy agyi áttét van. A rettenet olyan erővel söpört végig az egész lényemen, hogy azt sem tudtam, mit tegyek, mit gondoljak. Csak az járt a fejemben, hogy meg fog halni az Anyukám... Hazajött Zsu is és hárman várakoztunk. 

Október 30-án nagyon korán reggel kaptuk a telefont. Anya meghalt. 

Azt hiszem, ekkor éltem át az egyik legszebb pillanatot is - ahogy hárman összekapaszkodva zokogtunk.

Anyát november 6-án, a 61. születésnapján temettük el, olyan szertartást rittyentettünk, amire büszke lett volna - a kedvenc zenéivel, semmi alaptalan nem volt a gyászbeszédben, zokogtam is és nevettem is, mert az jutott eszembe, mennyire tetszene neki. Mennyire morbid.

Aztán jött a következő sokk - kb. két héttel a temetés után megtudtam, hogy babát várok!!!

Egyrészt már lemondtam arról, hogy gyermekem lesz, másrészt nem éppen így képzeltem a gyermekáldást az életemben. Amikor még csak sejtettem, hogy nem vagyok egyedül a testemben, először kétségbeestem. Aztán eszembe jutott, Anya mit mondana: semmi baj, Kislányom, felneveljük! Rájöttem, hogy nem lányanya leszek, a mellettem lévő férfiú támogat és nagyon örül. Másrészt egy nagyon hosszú csenddel teli időszak után Isten megszólalt a szívemben: Gyászukat örömre fordítom... Napokon keresztül csak ezt hallottam. Az egész igevers így szól: "Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után." Meglepett, hogy nem Isten ítéletével találtam szembe magam, hanem olyan szeretet és kegyelem és megértés vett körbe, amit én eddig ritkán tapasztaltam meg. 

Tudom, hogy embereknek csalódást okoztam, de úgy tűnt, Istent nem leptem meg.

Eszembe jutott még valami azokban a napokban. Anyukám tavaly tavasszal, amikor még senki nem volt a színen, egy telefonbeszélgetés során azt mesélte, hogy beszélgettek az unokákról és ő mondta, hogy nekem még meg kell ajándékoznom egy kislány unokával. Emlékszem, akkor annyira fájt ez, mert úgy gondoltam, soha nem fogom tudni megadni ezt. Kíváncsi is voltam, hogy vajon megkapjuk-e ezt az ajándékot.

Minden nap hiányzott, hiányzik a Vele való beszélgetés. Csak hogy meséljek neki, meg kérdezzek és tanácsot kérjek. Hogy együtt készüljünk. Igenis azt gondolom, hogy az élet időnként olyan igazságtalan. 

De érdekes módon álmaimban mindent megosztottam Vele. 

Amikor kiderült, hogy kislányt hordok a szívem alatt, álmomban a fotelben ültünk és odasúgtam neki, hogy "Anya, adok Neked egy kislányunokát" és mindketten sírtunk. Hiszem, hogy ezek nem véletlenek!

De bárcsak itt lehetne!!!

Az elmúlt kilenc hónapban nagyon sokmindenen mentem, mentünk keresztül. 

Novemberben Hatvanba költöztem (a vidéki lány mindig is vidéki marad), márciusban Ákossal összekötöttük az életünket (Anya is négyhónapos várandós volt, amikor Apával összeházasodtak). Volt nagyon sok nehézségünk, de már ebben az időszakban is a gyermekünk tényleg vigasztalást és örömet hozott. 

Most pedig már tényleg csak számlálunk vissza, figyeljük a testem jelzéseit, hogy mikor van indulás.

Izgatottság van bennem, nem is kicsi!

Arra gondoltam, milyen szép lenne, ha pont a 9. hóforduló napján születne meg a baba.... 

Meglátjuk.

Mindenesetre csak azt remélem, hogy az Anyával közös 36 év alatt tanultam annyit Tőle, hogy az anyaságot igazi csodának éljem majd meg és nem is titkos vágyam, hogy a kislányommal majd hadd legyen olyan a kapcsolatom, mint nekem volt az Anyukámmal. 

A szívem megszakad, hogy nem találkozhatnak, de ismerni fogja a Mamit! A tökéletlen, vicces, erős, kontrolmániás, puhaszívű, kitartó, harcos, csodálatos Mamit.