Egy hűvös márciusi estén egy lila Chevrolet HHR gurult be a város egyik moteljéhez. Gyönyörű szoba várt, pihe-puha ággyal, annyira fáradt voltam, hogy semmi kedvem nem volt éjszakai városnézéshez, gondoltam, úgysem lehet akkora szám ez a Santa Barbara.
Másnap reggel, amikor kinéztem az ablakon, elállt a lélegzetem - pedig csak a kertet láttam :)
Reggelire krémsajtos bagelt ettem (és ha jól emlékszem, egy fél mogyoróvajkrémeset is lenyomtam) és elindultunk felfedezni a várost.
Ha létezik szerelem első látásra, ez az volt :)
Nem akartam továbbmenni, viccesen mondogattam, hogy úgy érzem, Isten ide hív engem misszionáriusnak.
Úgy intettem búcsút, hogy szívből reméltem, egyszer még visszatérhetek. A szívem egy részét otthagytam akkor (egy másik részét San Franciscoban :))
A turné szervezésekor Santa Barbara neve fel sem merült. De indulás előtti héten mondták, hogy fogunk menni mégis, viszont nem lesz előadás... Nem is értettem, de annyi minden történt, hogy nem is gondolkoztam ezen.
Teltek a napok és egyre világosabbá vált a tényállás. A Calvary Chapel Santa Barbara meghívott bennünket magukhoz, hogy megáldhassanak bennünket - pihenjünk, kapcsolódjunk ki, töltődjünk fel. Én személy szerint kissé kényelmetlenül is éreztem magam ettől, mert ugye nem pihenni mentem, ugyanakkor teljesen meghatódtam a törődéstől.
Július 9-én előadás után indultunk. Kb. kétórás autóutat kellett megtennünk. Átsuhantunk Los Angelesen, ami éjszakai fényekben fürdött, szinte végig az óceánparton haladtunk (az óceánról kell írnom egy külön bejegyzést). Ahogy közeledtünk, egyre izgatottabb lettem. A csapatból négyen voltunk már Santa Barbarán, egy szót használtunk a városra: ékszerdoboz. Most is így jelenik meg a szemem előtt... A többiek nem tudták, mire számítsanak, miattuk is izgatott voltam :)
Elindultunk a szállásunkhoz, ami a hegy tetején volt. Merthogy Santa Barbarában az az egyik különlegesség, hogy hegy és óceán is van. Csak ámultunk és bámultunk, ahogy egyre feljebb jutottunk. (Másnap nappali fényben még lélegzetelállítóbb volt a látvány....) A szállásunk egy villaszerűség volt - mindannyian elfértünk benne (azaz 22 személy), a tulaj -Faro - a világ legcukibb embere. Körbevezetett minket, elmondta a szabályokat - a legfőbb az volt, hogy este 5 után nem szabadott kint hangoskodni, mivel a magasság miatt a hang úgy terjed, hogy több kilométeres körzetben is lehet hallani.
Elrendeztük a fekvőhelyeket és nyugovóra tértünk.
Amikor reggel kinyitottam a szemem, ez a látvány fogadott:
Elsőre nem rossz :)
A szoba másik ablakából pedig ezt láttam:
Az erkély végéből pedig látni lehetett az óceánt. Az óceán.....
Első nap lementünk a városba, végigsétáltunk a State Streeten, vásároltunk, majd kimentünk a partra, pont naplementére értünk ki, úgyhogy a giccses-romantikus-gyönyörű óceánparti naplementét is kipipálhattam :) A város európai hangulatú, sokan sétálnak az utcán (ami Amerikában ritkaság) és minden normális méretű, otthonosan jártam-keltem én is (szerintem a többiek is). A látvány nekem semmihez sem fogható. Ahogy Santa Barbara elsőre meghódított, úgy varázsolt el most is. Úgy éreztem egy ponton, hogy túlcsordul a szívem...
Este a csapat sztárséfjei főztek nekünk vacsorát - tárkonyos csirkeragulevest, lecsót, paradicsomos-rákos tésztát, rántott csirkét... Igazi magyaros hangulat volt, ettünk-ittunk-nevettünk-zenéltünk :)
Másnapra a gyülekezet városnézést szervezett nekünk, egy kis troliféleségen végigvittek bennünket a fő útvonalakon, a sofőr pedig érdekességeket mesélt - pl. azt, hogy rendeletbe adták, hogy nem építhetnek a pálmafáknál magasabb házakat, hogy ne takarja semmi a kilátást :)
Elmentünk a bíróság épületéhez, ami a város egyik nevezetessége. Itt történt az, hogy az emlékek olyan erővel törtek rám, hogy magamon kellett folyamatosan tartanom a napszemüvegemet, hogy ne lássák az elhomályosult tekintetemet. Mert semmi nem változott. Csak az én szívem :)
Városnézés után ebéd következett, aztán szörfoktatás, amit én kihagytam, a partról drukkoltam a többieknek.
Este pedig barbecue party várt ránk. Nem akárhogyan, egy autó utánfutóján sütögették nekünk a húsokat:
Találkozhattunk a gyülekezet tagjaival, én David Guzik pásztorral és feleségével beszélgettem főleg és nagyon megáldottak. Mondtam Davidnek még lent a parton, hogy mindig azért imádkoztam, hogy Isten Santa Barbarára hívjon el. Búcsúzásnál mondta, hogy szóljak, ha jönnék. :) Lord willing.
Együtt dicsőítettünk, megcsodáltuk a teliholdat és kellemesen kifáradva tértünk nyugovóra.
Másnap a csapat nagy része Los Angelesbe ment, én Santa Barbarát választottam.
Egy újonnan szerzett barátságot mélyítettem el, sétáltam és garázsvásáron is voltam - gazdagabb lettem egy karkötővel.
Délután ismét fájó szívvel vettem búcsút álmaim egyik színhelyétől, reménykedve, hogy újra eljutok majd...
És mielőtt bárki azt gondolná, hogy kicsit elfogult vagyok, egy-két negatív dolog.
Egész amerikai utunk során nem láttam annyi hajléktalant, mint Santa Barbarán. Itt találkoztunk olyan emberekkel, akik számomra ijesztőek voltak és hirtelen a táskámat is jobban szorítottam magamhoz.
De! Itt találkoztunk emberekkel!!!!!!
Láthattuk, hogy nem minden csillogó és tökéletes. Az az elképzelés, hogy Amerika az ígéret földje, itt is megdőlt számomra.
Mindenhol vannak emberek, akik szükségben vannak, akik szenvedélybetegek, akik elveszettek, akik sikeresek, akiknek szükségük van Jézusra.
Santa Barbara különleges helyet foglal el a szívemben.
És lehet, nem hiszitek el, de itt is ugyanazt a következtetést kellett levonnom, mint az azt megelőző napokban: Isten nagyon szeret engem. Ismeri az álmaimat, amiket Ő ültetett el a szívemben és a tökéletes időben valóra is váltja őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése