Július 9-én a Huntington Beach-i Refuge gyülekezetben voltunk, ez lett az egyik kedvenc helyem. Koncert közben észrevettem egy férfit, aki neonrózsaszín trikóban sétált be - nem volt nehéz kiszúrni :) Szinte utolsóként jött oda a könyvesasztalhoz, én azt hittem, bátortalan. Barátnőmmel beszélt. Miután elment, barátnőm elképedve fordult oda hozzám: ez a férfi vett egy cd-t és egy könyvet azért, hogy ha találkoznánk valakivel, aki nem tudja megvenni, annak adjuk oda. Kissé szkeptikusan gondoltam arra, hogy vajon honnan fogjuk tudni, hogy valakinek nincs pénze?! Újabb lecke, hogy Isten útjai nem az én utaim :) A férfi nagylelkűségéről hárman tudtunk: barátnőm, a turnémenedzser és jómagam.
Július 13-án hosszú napunk volt. Reggel két koncert volt La Habrában, aztán átutaztunk Downey-ba egy esti koncertre. Nekem ez a hét volt fizikailag a mélypont, időnként úgy éreztem, előadás közben is el tudtam volna aludni :)
Downey-ba a vártnál kevesebben jöttek el, viszont annál lelkesebbek voltak az emberek.
Alkalom végén szokás szerint elindultam az asztalhoz, hogy tudjak segíteni a többieknek, de félúton egy középkorú hölgy megállított. Sírva mondta el, hogy a nagyszülei magyarok voltak, a nagymamája énekelt neki magyarul, szóval a koncert olyan volt neki, mintha otthon lett volna. Ilyen történetet hallottunk párat, Amerikában tényleg szinte mindenkinek van magyar rokona, barátja, munkatársa, ismerőse... Szóval a hölgy szavai nem leptek már meg, persze, minden alkalommal öröm volt ilyet hallani. Megkértem, hogy kísérjen ki, úgy tudunk még beszélgetni. És akkor mondta azt, hogy koncert közben Isten a szívére helyezte, hogy hozzám jöjjön oda. Megkérdezte, később meg tudja-e venni a cd-t, mert csak három dollárja van. Mondtam, hogy amazon-ról vagy itunes-ról le lehet majd tölteni, azt válaszolta, hogy sajnos nincs számítógépe. Két fia van, egy ikerpár, egyikük lelkipásztor, másikuk pár évvel ezelőtt balesetben agykárosodást szenvedett, neki kell ápolnia. Nem panaszkodott, inkább csak kitört belőle az, hogy nehéz. Elsírta magát és én is megkönnyeztem a szavait.
Abban a pillanatban beugrott az ajándék csomag. Megkértem, hogy adjon egy percet. Odarohantam Lisához, elmeséltem nagyon röviden a történetet és megkérdeztem, hogy odaadhatom-e az 'ingyen' könyvet és cd-t. Lisa rávágta, hogy persze. Futottam vissza izgatottan és felturbózva, mert tudtam, hogy áldott meglepetés, meglepő áldás lesz. És adni mindig annyira jó!!!!
A drága hölgy zokogásba tört ki, mondta, hogy nem fogadhatja el, mondtam, dehogynem, ezt valaki pont neki vette :) A három dollárját oda akarta adni, eszem ágában sem volt elfogadni. Persze, csak bedobta az adományos dobozba. Makacs amerikai! :)
Megöleltük egymást, elkérte a címemet, hogy levelet (nem emailt, hanem kézzel írt levelet) tudjon majd írni, majd könnyes szemmel elbúcsúztunk.
Tudtam, miért hozzám 'kellett' odajönnie. Mert én tudtam arról, hogy Isten hogy akarja őt megáldani.
Megint meggyőződtem arról, hogy nincsenek véletlenek.
Megint meggyőződtem arról, hogy Isten úgy tudja összerakni a puzzle darabokat, ahogy én el sem tudom képzelni.
És megint meggyőződtem arról, hogy Isten ma ugyanúgy munkálkodik, mint 2000, 1000 vagy 100 évvel ezelőtt. Nincs változás.
Csak azt tudom mondani, amit Phil minden koncerten elmondott: Istennek szolgálni nem áldozat, hanem hatalmas kiváltság.
A fenti történet pedig tényleg 'csak' egy a sok közül... ;)
Jól van mán, ne bőgessél! Rosy
VálaszTörlés