Shirley és a vénkisasszonyok

Charlotte Bronte Shirley című könyve tavaly óta a toplistám élén áll. Órákon keresztül tudnék áradozni róla, ettől most megkímélem a kedves Olvasót :)

A KultÚRasztal adásához is ezt a könyvet választottam, mivel nagyon nagy hatással volt rám, amikor először olvastam. 

Ma is emlékszek, mit éreztem, amikor a lapok között megtaláltam egy lepréselt őszi falevelet - nem tudom, hogy anyukám, vagy nővérem rejtette-e el, mindenesetre emlékek sora zúdult rám, ahogy forgattam a kezemben. Eszembe jutott a dunántúli ősz, a délelőttök, amikor apuval fényképezni jártunk, ahogy szombatonként lesöpörtem a lépcsőkről a száraz faleveleket.....

Shirley által nagyon sokat tanultam és őszintén mondom, Isten szólt Charlotte Bronte szavain keresztül.

Most elkezdtem újra olvasni a történetet, mert jól esik a lelkemnek.

Elértem egy részhez, ami elsőre is szíven talált és most sem hagyott anélkül, hogy felkavarta volna a lelkemet. 

Caroline Helstone ugyanis mintha az én gondolataimat gondolná és az én érzéseimet érezné.

Álljanak itt most Charlotte/Caroline/Eccerke sorai :)

"Amikor ezen a vasárnap estén Malone, mint rendesen, megjelent, hogy felettesével töltse az estét, Caroline tea után visszavonult szobájába. Fanny, tudva ezt a szokását, vidáman pattogó kis tüzet gyújtott nála, mert szeles és hideg volt az idő. Csendes, magányos elzárkózottságában, mi mást tehetett volna, gondolkozott. Lehorgasztott fejjel, összekulcsolt kézzel, nesztelenül fel-alá járt a szőnyegen. Képtelen volt egy helyben ülni. Gondolatok árja rohant át sebesen az agyán. Ma este néma izgalom fogta el.

Néma volt a szoba, néma a ház. A dolgozószoba kettős ajtaja fölfogta a beszélgető férfiak hangját, a cselédek hallgattak a konyhában, belemerültek a könyvekbe, melyeket fiatal úrnőjüktől kaptak kölcsön "vasárnapi olvasmányul", ahogy ő mondta. Caroline asztalán is nyitva feküdt egy ilyenféle teológiai könyv, de nem tudta olvasni, nem értett volna egyetlen szót sem, mert szelleme túlságosan kavargó és csapongó volt ahhoz, hogy egy más szellem szavára figyeljen.

Képzelete is tele volt képekkel. Moore-t látta maga előtt, a helyeket, ahol együtt voltak: téli estéket a kandalló mellett, napfényben fürdő tájat egy forró nyári délutánon, vele a nunnelyi erdő közepén; kissé elmosódott, csodás képeket szelíd tavaszi és lágy őszi pillanatokról, amikor egymás mellett ültek a kis völgy cserjés oldalában, és hallgatták a májusi kakukkszót, vagy élvezték a szeptember ajándékait: a mogyorót s az érett szedret, ezt a vadon termő csemegét, melyet reggelenként nagy gyönyörűséggel szedett kis kosarába, és letakarta zöld levelekkel és üde virágokkal; délutáni öröme pedig az volt, hogy szemenként tette Moore szájába a szedret vagy a mogyorót, ahogy a madár eteti fiókáját.

Lelki szemeivel látta Robert arcát és alakját, hangja tisztán csengett a fülében, s mintha újra érezte volna simogatását. De ezek a képzelt örömök hamarosan szétfoszlottak. A képek elhalványultak, a hang elnémult, a kézszorítás emléke eltűnt, csak hideget érzett a kezén, s ahol a meleg ajkak valamikor homlokát érintették, most mintha ólmos esőcsepp hullott volna oda. Caroline az elvarázsolt világból visszatért a valóságba, a júniusi nunnelyi erdő helyett szűk szobácskáját látta, a fasorok madárdala helyett az ablakát verdeső esőt hallotta, a déli szél sóhajtozása helyett a keleti szél zokogott gyászosan, s Moore férfias alakja helyett csak a maga sápadt árnyékát látta imbolyogni a falon. Elfordult a szürke fantomtól, mely körvonalaiban őt magát tükrözte, lehorgasztott fejével, színtelen fürtjeivel, őt magát és álmodozását. Leült - a mozdulatlanság felelt meg legjobban annak a lelkiállapotnak, amelybe lassan belesüllyedt -, s így beszélt magához: "Lehet, hogy a hetvenet is megérem. Amennyire tudom, egészséges vagyok, talán félszázadnyi idő is áll még előttem. Mit kezdjek vele? Hogyan töltsem ki az időt, mely jelenem és sírom között telik el?"

Eltűnődött.

"Úgy látszik, nem fogok férjhez menni - töprengett magában. - Minthogy Robert nem szeret, azt hiszem, sohase lesz férjem, akit szeressek és gyermekeim, akikkel törődjem. Mostanáig szilárdan számítottam arra, hogy a feleség és anya szerető gondoskodása fogja betölteni életemet. Valahogy természetesnek tartottam, hogy erre születtem, és sose törtem a fejem azon, hogy más is lehet a sorsom. De most tisztán látom: tévedtem! Valószínűleg vénkisasszony lesz belőlem. Majd megérem, hogy Robert másvalakit vesz feleségül, valami gazdag nőt, én meg sose fogok férjhez menni. Szeretném tudni, minek jöttem a világra?

Mi lesz a dolgom? - Újabb tépelődésbe merült. - Ó, most már tudom! Ez az a kérdés, melyre a legtöbb vénkisasszony nem tud felelni, mások felelnek rá, amikor azt mondják: Az a dolgod, hogy jó légy másokhoz, segíts ott, ahol segítségre van szükség. Ebben van is némi igazság, és nagyon hasznos ez azok számára, akik így fogalmazzák. De úgy veszem észre, az emberek egy bizonyos csoportja nagyon hajlamos tudomásul venni, hogy egy másik csoport nekik áldozza életét és munkáját, amit aztán dicsérettel fizetnek meg: önfeláldozónak, erényesnek nevezik őket. És ez elég? Érdemes ezért élni? Nincs valami rettenetes üresség, gúny, hiány és sóvárgás abban az életben, melyet másoknak áldozunk, ahelyett, hogy a magunk világát teremtenénk meg, és annak szentelnénk ezt az életet? Azt hiszem, van! Erény csak az önmegtagadásban van? Nem hiszem. A túlzott alázat zsarnokságot szül, a gyengeség és megalkuvás önzést eredményez. A római katolikus vallás legfőbb tanítása a lemondás, az alázat másokkal szemben, és mégis, sehol sem találunk annyi mohó zsarnokot, mint a római katolikus papság soraiban. Minden embernek megvannak a maga jogai. Azt hiszem, mindenki eljutna a boldogsághoz és jóléthez, ha tudná, mennyi illeti meg ezekből a jogokból, és oly makacsul ragaszkodna hozzá, mint a vértanú a hitéhez. Furcsa gondolatok ezek, melyek az agyamban kavarognak, de vajon helyesek-e? Nem tudom biztosan.

A leghosszabb élet is rövid. Azt mondják, hetven év is úgy száll el, mint a pára, mint az álom ébredéskor, és minden út, melyet megteszünk, egy célhoz vezet: a sírhoz, a kicsiny hasadékhoz nagy földgolyónk felszínén - a barázdához, ahová az erős gazda elveti a magot, melyet az érett kalászból morzsolt ki: ide hullik a mag, elrothad, s innen szökken újra szárba, miután a föld néhányszor megfordult tengelye körül. Ez történik a testtel. A lélek eközben hosszú útján szárnyal fölfelé, majd összezárja szárnyait az áttetsző tűztenger peremén, letekint a perzselő világosságon keresztül, és ott látja a kereszténység istenét, a szentháromságot: a mindenható Atyát, a közbenjáró Fiút és a teremtő Lelket. Legalábbis ezeket a szavakat választotta az ember, hogy kifejezze a kifejezhetetlent, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Hogy mi sors vár a lélekre ezután, ki tudná megmondani?"

Az utolsó kis parázs is hamuvá omlott, Malone elment, és a dolgozószobában megszólalt az imához hívó harang." (Charlotte Bronte: Shirley - 10. fejezet)