2018. július 26., csütörtök

Kilenc hónap

Kilenc hónap - mennyi mindent jelenthet egy ember életében...

Nálam a kilenc hónap most egy kettős időszak lett - gyász és vigasztalás, bánat és öröm, üresség és beteljesülés.
Számolom vissza a napokat abban a tudatban, hogy hamarosan minden megváltozik, hiszen elvileg egy hét múlva életet adok gyermekemnek. És számolom vissza a napokat, hiszen négy nap múlva lesz a 9. hófordulója a napnak, amikor minden megváltozott - Anya meghalt.

A kilenc hónap kibővül az elmúlt másfél évre, amikor a családunkra egy olyan időszak köszöntött, amit csak úgy neveztem el: a rettenet. Szerintem sokan félünk eseményektől, betegségtől, veszteségtől, az én legnagyobb félelmem az volt, hogy Anyát elveszítem.
Tavaly februárban derült ki, hogy negyedik stádiumú tüdőrák pusztítja a szervezetét. És Anya, ahogy mindig, most is felvette a kesztyűt. Soha nem fogom elfelejteni az első napok borzalmát, amikor azt sem tudtuk, hogy mit csináljunk. Aztán Anya, drága Anya azt mondta (cenzúrázatlanul): A kis f@omat, hát nem fogok én meghalni! Ilyen volt. 
És harcolt. És gyógyult. A kezelések hatására javultak az eredmények. 
Sokat beszélgettünk, minden nap, amikor kiléptem a munkahelyemről, ő volt az első, akit felhívtam. Nem lelkiztünk mindig, volt hogy csak azt beszéltük meg, ki mit evett aznap.
Anya velem volt, én pedig vele. De rohadt nehéz volt. 
Remélni, hinni, kitartani, nem összerogyni.
Pedig tudtam, éreztem (hülye megérzések, amik nálam mindig nagyon erősek), hogy el kell majd búcsúznom.
És megőrültem a tudattól, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnom - bár itt kell megemlítenem, hogy olyan csodálatos barátokat kaptam, akikre minden pillanatban számíthattam ebben az időszakban (is).

Aztán tavaly júliusban szerelembe estem. Egy nagy csalódás után voltam és nem is gondoltam, hogy nekem jár majd valaki, aki felvállal, aki tisztel és főleg, aki mellettem dönt, de hirtelen itt termett ez a férfi és tudtam, tudtuk, hogy hazaérkeztünk. Lecövekeltünk egymás mellett. 
Kilenc év után az első fiú volt, akit hazavittem bemutatni a szüleimnek, volt izgalom! :) 

Azért is volt ez érdekes, mert Anya MINDEN fiúügyemről tudott és mindig el is mondta a véleményét. Mindig azt mondta, hogy többet érdemlek - nem időhúzást, nem hülyítéseket, meg nagy szavakat, hanem azt, hogy valaki őszintén szeressen. Sírt értem, velem, meg nevettünk együtt a hülyeségeken. Úgyhogy nyilván izgultam, most vajon mit lát.
Parókában várt bennünket (nagyon csinos volt), csülkös babot főzött. Átestünk a formaságokon, aztán beültünk a nappaliba és Anya így szólt: "Mielőtt bárki bármit mondana. Ákos, ez vagyok én. (Felemelte a parókáját.) De igazából ez vagyok én." És nevetett. Odavoltam a humoráért, hú de hiányzik ez is!
A találkozó után hívtam, hogy mi újság és teljesen izgatott volt, hogy nem mert hívni, mert nem akart zavarni, de igazából nagyon kíváncsiak, hogy Ákosnak mi volt a benyomása róluk. És elmondta az ő benyomásukat. Szerintem egyetlen fiúról sem nyilatkozott ennyire pozitívan első találkozás után. (Az egyetlen negatívum az volt részéről, hogy Ákosnak van tetoválása és ő nem szereti a tetoválásokat :)) Csodás érzés volt hallgatni és csak remélni tudtam, hogy lesz második találkozás. 
Anyukám boldognak látott, megismerte azt az embert, aki őszintén szeret, aki mellett önmagam lehetek és akit teljes szívemből szeretek.
De második találkozásra nem került sor.

Gyűlölöm a rákot. Kiszámíthatatlan és alattomos. Október 20-án Anya bekerült a sürgősségire. Onnan átkerült egy másik osztályra (én már azt sem tudom hová), de amikor bementem hozzá, még magánál volt. Ákosról kérdezett, hogy jól van-e. Elmondta, milyen adminisztratív teendők vannak (ez is tipikus). Apát kérdeztem, hogy mekkora a baj és akkor tudtam meg, hogy agyi áttét van. A rettenet olyan erővel söpört végig az egész lényemen, hogy azt sem tudtam, mit tegyek, mit gondoljak. Csak az járt a fejemben, hogy meg fog halni az Anyukám... Hazajött Zsu is és hárman várakoztunk. 
Október 30-án nagyon korán reggel kaptuk a telefont. Anya meghalt. 
Azt hiszem, ekkor éltem át az egyik legszebb pillanatot is - ahogy hárman összekapaszkodva zokogtunk.
Anyát november 6-án, a 61. születésnapján temettük el, olyan szertartást rittyentettünk, amire büszke lett volna - a kedvenc zenéivel, semmi alaptalan nem volt a gyászbeszédben, zokogtam is és nevettem is, mert az jutott eszembe, mennyire tetszene neki. Mennyire morbid.


Aztán jött a következő sokk - kb. két héttel a temetés után megtudtam, hogy babát várok!!!
Egyrészt már lemondtam arról, hogy gyermekem lesz, másrészt nem éppen így képzeltem a gyermekáldást az életemben. Amikor még csak sejtettem, hogy nem vagyok egyedül a testemben, először kétségbeestem. Aztán eszembe jutott, Anya mit mondana: semmi baj, Kislányom, felneveljük! Rájöttem, hogy nem lányanya leszek, a mellettem lévő férfiú támogat és nagyon örül. Másrészt egy nagyon hosszú csenddel teli időszak után Isten megszólalt a szívemben: Gyászukat örömre fordítom... Napokon keresztül csak ezt hallottam. Az egész igevers így szól: "Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után." Meglepett, hogy nem Isten ítéletével találtam szembe magam, hanem olyan szeretet és kegyelem és megértés vett körbe, amit én eddig ritkán tapasztaltam meg. 
Tudom, hogy embereknek csalódást okoztam, de úgy tűnt, Istent nem leptem meg.
Eszembe jutott még valami azokban a napokban. Anyukám tavaly tavasszal, amikor még senki nem volt a színen, egy telefonbeszélgetés során azt mesélte, hogy beszélgettek az unokákról és ő mondta, hogy nekem még meg kell ajándékoznom egy kislány unokával. Emlékszem, akkor annyira fájt ez, mert úgy gondoltam, soha nem fogom tudni megadni ezt. Kíváncsi is voltam, hogy vajon megkapjuk-e ezt az ajándékot.

Minden nap hiányzott, hiányzik a Vele való beszélgetés. Csak hogy meséljek neki, meg kérdezzek és tanácsot kérjek. Hogy együtt készüljünk. Igenis azt gondolom, hogy az élet időnként olyan igazságtalan. 
De érdekes módon álmaimban mindent megosztottam Vele. 
Amikor kiderült, hogy kislányt hordok a szívem alatt, álmomban a fotelben ültünk és odasúgtam neki, hogy "Anya, adok Neked egy kislányunokát" és mindketten sírtunk. Hiszem, hogy ezek nem véletlenek!
De bárcsak itt lehetne!!!

Az elmúlt kilenc hónapban nagyon sokmindenen mentem, mentünk keresztül. 

Novemberben Hatvanba költöztem (a vidéki lány mindig is vidéki marad), márciusban Ákossal összekötöttük az életünket (Anya is négyhónapos várandós volt, amikor Apával összeházasodtak). Volt nagyon sok nehézségünk, de már ebben az időszakban is a gyermekünk tényleg vigasztalást és örömet hozott. 

Most pedig már tényleg csak számlálunk vissza, figyeljük a testem jelzéseit, hogy mikor van indulás.
Izgatottság van bennem, nem is kicsi!

Arra gondoltam, milyen szép lenne, ha pont a 9. hóforduló napján születne meg a baba.... 
Meglátjuk.

Mindenesetre csak azt remélem, hogy az Anyával közös 36 év alatt tanultam annyit Tőle, hogy az anyaságot igazi csodának éljem majd meg és nem is titkos vágyam, hogy a kislányommal majd hadd legyen olyan a kapcsolatom, mint nekem volt az Anyukámmal. 

A szívem megszakad, hogy nem találkozhatnak, de ismerni fogja a Mamit! A tökéletlen, vicces, erős, kontrolmániás, puhaszívű, kitartó, harcos, csodálatos Mamit.


2016. szeptember 22., csütörtök

Lélekbalzsam

2014. március 21-én egy álom megvalósult és én mertem tovább álmodni.
Ez az álom a Lélekbalzsam.

2014 első hetében összehívtam kedvenc zenészeimet, összegyűjtöttem kedvenc dalaimat és egyik kedvenc helyemre megszerveztem életem első önálló koncertjét.
A Lélekbalzsam nevet kapta az est, mert olyan dalokkal álltunk ki a nagyérdemű elé, melyek az én lelkemet simogatták (és teszik azóta is), melyek végigkísértek az elmúlt években, a nehéz napokon felüdülést, a szürke napokon napsütést hoztak az életembe.
Az előadás olyan élményt adott, amit előtte még soha nem éltem át (pedig idestova 20+ éve állok színpadon) és tudtam, ez az az út, amelyen járnom kell.

Az elmúlt két évben a zenekar felállása változott (jelenleg Tempfli Erik és Hidász Tamás kísérnek), 6-7 alkalommal álltunk színpadra, ami talán nem sok, viszont minden egyes fellépés mérdföldkővé vált az életemben.

Pont ezért döntöttem úgy, hogy itt is beszámolok a történésekről.

Indítottam egy facebook-oldalt is, mely itt érhető el.

A legközelebbi koncertünk 2016. október 14-én 20 órakor lesz a Montázs Art Café-ban, részleteket később írok.

Köszönöm, ha követitek életem és munkásságom :)


2015. március 25., szerda

Édesburgonya padlizsánnal

Mivel a diétámat újra kellett kezdeni, ismét rákényszerültem, hogy sokkal jobban odafigyeljek, mit eszek, mivel fűszerezek, mik az összetevők.

Nagy öröm, hogy bizonyos zöldségek kifejezetten ajánlottak számomra - mint pl. az édesburgonya, amit 2011-ben szerettem meg Amerikában és azóta is veszek időről-időre.

Mostanában nem konkrét receptek alapján főzök, hanem megnézem, mi van a hűtőben, mélyhűtőben és kipróbálok kombinációkat. Ez lett az eredménye legújabb ötletelésemnek, ami nekem nagyon ízlik :)

Hozzávalók:
- 1 db édesburgonya
- 1 db padlizsán
- 2 dl főzőtejszín
- 1 kis pohár natúr joghurt
- só
- bors
- olíva olaj

Az édesburgonyát meghámoztam, majd vékony karikákra vágtam. (Elég lassan sül, érdemes tényleg vékonyra karikázni.)
A padlizsánt hámozás nélkül karikáztam fel és megsóztam, megborsoztam.
Egy nagyobb jénai tálba egy réteg édesburgonyát, egy réteg padlizsánt tettem és így tovább.

Meglocsoltam egy kis olíva olajjal és beraktam a sütőbe 200 fokra sülni.
Kb. 20 perc múlva ráöntöttem a joghurtot és összekevertem.

15 perc elteltével, amikor már a burgonya is szépen megpuhult, ráöntöttem a tejszínt és visszatettem a sütőbe, hogy összerottyanjon. :)

Biztos hogy lehetne még más fűszerekkel bolondítani, nekem ettől most el kell tekintenem, de mind a padlizsánnak, mind az édesburgonyának elég jellegzetes íze van, vagyis így is nagyon finom.

Ma ebédre lazacfilével ettem, de főételként is fogyasztható.
Jó étvágyat!


2015. február 8., vasárnap

Mézes-mustáros csirkemell

Egyszerű és nagyszerű!

Hozzávalók:
- egy csirkemell filé
- csipet só
- csipet bors (Salt'N'Pepa)
- 4 ek. méz
- 4 ek. mustár (én dijoni mustárt használtam, szerintem az a legjobb és ad egy kis pikáns ízt)

Elkészítés:
A csirkemellet megmosom, majd felcsíkozom. Egy serpenyőbe olajat melegítek, beleteszem a husit, sózom, borsozom.
Olajon fehérre sütöm (lehet pirítani is), majd kiveszem egy külön tálba. A serpenyőben maradt olajon a mézet karamellizálom (fortyog, gyöngyözik, illatozik), majd hozzáadom a mustárt. Amikor ezek összeforrtak, visszateszem a csirkemellet és 2-3 percig forgatom a szószban. És kész is van!

Köretként én rizst főztem hozzá, de van, aki tésztával fogyasztja.

Ahogy jól esik ;)
Jó étvágyat!


2015. február 7., szombat

Bajnokok és bajnoknők reggelije

Soha nem gondoltam volna, hogy megszeretem a zabkását. Valamiért az volt elültetve a fejemben, hogy szegényes, íztelen, szagtalan 'étel'.

Tavaly azonban eljött az idő, hogy összebarátkozzunk. 
Refluxot diagnosztizáltak nálam és a zabkása a diétám része lett. Ekkor rájöttem, hogy gazdag, ízes, illatos kutyulmányról van szó.

Ettem magában, almával, banánnal, karobporral.
Múlt héten egy új változatot próbáltam ki, ami elsőre levett a lábamról.

Banános-mogyoróvajkrémes zabkása

Hozzávalók egy főre:
- 1/3 bögre zabpehely
- 3/4 bögre víz
- 2 ek. méz
- 1 ek. mogyoróvajkrém
- 1/2 banán

Elkészítés:
A zabpelyhet megpirítjuk, majd felöntjük a vízzel és puhára főzzük. Amikor forr, belevágjuk a banánt, a mézet és a mogyoróvajkrémet. Addig kevergetjük, amíg a mogyoróvajkrém felolvad.
Ízlés szerint kakaóval vagy fahéjjal díszíthető.

Jó étvágyat!


2015. január 26., hétfő

Szabadulás a háló fogságából avagy az életem Facebook nélkül

Előre bocsátom, hogy az alábbi sorok nem általános igazságokat hivatottak megállapítani. Amiket leírok, azok a saját élményeim, tapasztalataim, hibáim, győzelmeim sora. 

Előtte
Hónapok óta érlelődött bennem a gondolat, hogy elhagyom a közösségi háló egyik legnagyobb színterét, a Facebook népes közösségét. Valami mégis mindig ott tartott. Koncertet akartam reklámozni, kíváncsi voltam mások életére és leginkább féltem. 
- eszébe jutnék bárkinek, ha nem lennék jelen?
- fontos az, amit mondok?
- ki figyel igazán?
....és hasonló kérdések váltakoztak a fejemben.
Aztán egy-két történés egy szempillantás alatt felnyitotta a szememet, vagyis inkább tükröt tartott. És nem tetszett, amit láttam.
Az egyik nagy problémám az volt, hogy olyan dolgokat tudok (vagy ami még rosszabb: sejtek) mások életéről, amihez semmi közöm. Tényleg tudnom kell, ki hány kilométert futott vagy mit reggelizett vagy hova kirándult? Ezt nekem akarják elmondani? 
A másik nagy problémám a saját tevékenységem volt. Minden egyes posztomnak jelentése volt. A daloknak, a képeknek, az igeverseknek, a bölcs gondolatoknak. Kiírtam a fájdalmamat, az örömömet, amolyan 'nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek' alapon. És meglepően kevesen hallottak meg. Na és emellett ott volt az állandó kukkerolás - sajnos nem tudok ennél jobb szót. Mit csinált xy? Mit like-ol? Mire kommentel és mit? Ezekből jöttek a spekulációk, az irigység, a féltékenység... Egy beszélgetés pedig ráébresztett újra arra, hogy nem a netes jelenlét mutatja meg azt, hogy valaki hogyan viszonyul hozzám, hanem az, ahogyan beszél velem, amikor ott ülünk egymással szemben (legyen szó bármilyen kapcsolatról). 
Ekkor döntöttem. Vettem egy nagy levegőt és a profilomat deaktiváltam.
December 15-öt írtunk.

Utána
Az első napok nehezek voltak, mert munkában is, itthon is korábban szabad perceimet azzal töltöttem, hogy megnézzem kivel mi van. Hirtelen ijesztően sok időm felszabadult, azt sem tudtam, mit kezdjek vele. Tudtam, hogy nagyon tudatosnak kell lennem. És elkezdtem odafigyelni arra, hogy megéljem az adott pillanatot és ne azon gondolkozzak, hogy erről vajon mit tudnék írni. Elkezdtem jobban odafigyelni a kapcsolataimra, csetelés helyett találkozókat szerveztem vagy felvettem a telefont és úgy érdeklődtem, hogy mik a hírek a számomra kedves emberek háza táján. És fogadtam hívásokat, amikor mások érdeklődtek a hogylétem felől :) 
Hirtelen beszélgetni akartam a 7-es buszon utazó lánnyal, aki a kutyáját olyan szeretettel simította meg, hogy öröm volt nézni, hirtelen úgy éreztem, kezdek felébredni valamiféle álomból. Amióta hazaértem Amerikából, azt mondogatom, hogy valódira vágyok. Valódi kapcsolatokra is. Mekkora öröm, amikor két vagy több ember összejön és valami közös dologba fog - legyen az közös evés, közös játék, közös séta, éneklés, imádkozás vagy csak annyi, hogy élvezzük a másik közelségét. 
Az elmúlt több mint egy hónapban rengeteg ilyen ajándékot kaptam. 
És legnagyobb meglepetésemre, nyugodtabb lettem. Ez persze nemcsak ezen múlt, de sok köze van hozzá. Megtanultam a felszabadult időmmel is bánni - bár még van hova fejlődni. Előre kivasalom a ruháimat, főzök, takarítok, olvasok, filmet nézek. 
Az utcán nem a telefonomat figyelem, hanem a körülöttem lévő világot.

De őszinte akarok lenni. Hiányzik a Facebook. Mert időnként úgy érzem, kimaradok valamiből. Bár mindig rájövök, hogy a hozzám igazán közel állók életéről tudok és tudni is fogok. 
És az az életszakasz, amiben most vagyok, jobb így - like-ok és kommentek nélkül. Most kell megtudnom azt, hogy ki is vagyok én, mi határoz meg engem - nyilvánosság nélkül. 

Aztán majd biztos visszatérek, mert a Facebook nem gonosz és nem rossz. Sőt! Nagyszerű lehetőség arra, hogy ismeretséget tarsunk fenn (pl. nekem nagy öröm volt megtalálni az óvodai szerelmemet is :)). De beszélgessünk egymással! Írjunk leveleket, találkozzunk, legyünk együtt és osszuk meg a gondolatainkat és az érzéseinket.
Legyünk jelen egymás életében valóságosan! 

És egy ideillő dal :)



2015. január 21., szerda

Szólj újra hozzám

Az első dal, amit Dobner Illéssel énekeltem.
Jelen állapotomban nem minden sorát tudom szívből énekelni, mégis úgy, ahogy van, szól hozzám...


Remélem, Hozzád is szól! :)